A SZÉK | 12:30

a szék/12:30 | 2 036 | te; ő | dráma | néhol értelmetlen, a beast 12:30 c. száma ihlette.

A SZÉK | 12:30

12:00

„Ragyogó mosolyod”

Emlékszem, mikor megláttalak. Minden egyes apró rezdülésedre emlékszem; ahogyan magadhoz szorítottad a sötétbarna színű retikülödet. Már akkor tudtam, hogy vonzod a tekintetemet. Ugyanezt súgtam abban a pillanatban a barátomnak, mikor ezt gondoltam rólad. Ő erre csak felnevetett, és egyből piszkálni kezdett, hogy „látod, tudtam, hogy el kell jönnünk!”.

De nem foglalkoztam vele. Te érdekesebb voltál nekem, a szemeimnek. Az ajkaid járását figyeltem. A mosolyodat. Csak arra tudtam gondolni, hogy birtokolni akarlak. Csak az enyém lehetnél, senki más. Arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne a karjaimba zárni.

Aztán rám néztél a nagy barna szemeiddel, és elnevetted magadat. Túl bájos voltál a szemeimnek, hogy elhiggyem, tényleg létezel.

12:05

„Azt kérdezted, miért ilyen későn jöttem, hisz vártál engem.”

Öt perccel később volt az, mikor igazán találkoztunk. Megérinthettelek, igaz merő óvatossággal, de ujjam hozzáért a tiédhez, és mind a ketten éreztük, hogy bizsegés fut át kettőnkön. Végig akartam simítani a hosszú hajadon, de te rám néztél, és felnevettél – pedig semmit sem tettem. Nevettél. Én is nevettem. Együtt nevettünk.

Akkor már elterveztem, hogy mindenemet odaadom neked, habár nem voltam gazdag. De a szívemet neked akartam adni. És ezt már tudtam a tízedik, csodálatosabbnál csodálatosabb percben. Aztán mélyen a szemembe néztél, még mindig mosolyogtál. Az íriszeid játékos csillogással meredtek az enyémbe. Végül szóra nyíltak az ajkaid, és azt kérdezted:

 –  Miért jöttél ilyen későn? Már vártalak.

Holott pedig még a nevemet sem tudtad. És te se az enyémet. Mégis úgy kapaszkodtunk a másikba lélekben, mintha már ezer éve ismernénk a másikat. Tudtuk, hogy nem vagyunk még szerelmesek, tudtuk, hogy csak vágyódunk a másikért.

Aztán megcsókoltalak. Azt mondtad, vártál rám.

És nem akartam, hogy még többet várj.

12:10

„Már ismertelek téged, ki reszketsz, így szorosabban öleltelek át. Átöleltelek, bezártalak.”

Hiába csókoltalak meg az ötödik percben. Hiába sürgettelek az első öt percben, és hiába nehezteltél rám a csók miatt, nem tudtál elfeledni. Én sem téged, és úgy éreztem, így van ez rendjén. Hiába siettettük el a csókot, hosszabb idő múltán ismertem meg a hálószobád rejtekeit, amit te sohasem szerettél.

Mikor először megtörtént köztünk, felnéztem a plafonra, a sok világító csillagra. Nem kérdeztem semmit, te törted meg a barátságosnak mondható csöndet a szavaiddal:

 – Látod? Még a csillagok is szeretkeznek.

A hangod volt a mindenem. Szorosan öleltél, mintha én lennék az egyetlen pont az életedben, mintha én lennék az egyetlen deszka az óceán közepén, amibe kapaszkodhatnál. Mintha félnél, hogy elveszítenél. Aztán közelebb húztalak magamhoz, annyira közel, hogy tudd, én is féltelek. Átöleltelek, bezártalak téged a karjaimba.

12:15

„Az ég alacsonyabbnak tűnik, s azt hiszed, bármelyik pillanatban összeomlik”

Nem voltál érzékeny. Soha nem mutattad, hogy fájna valami. Csak annyit osztottál meg velem, hogy félsz a hiányomtól.

De a sírásodra ébredtem a hálószobában. Nem akartam azt mondani, hogy felébresztettél, mert akkor azt felelted volna rá, hogy „nyugodtan feküdj vissza”, vagy, hogy „ne haragudj, hogy felébresztettelek”.

Azért tudom még most is, mert minden egyes szavadra emlékszem. Mert ismertelek, aki akkor voltál. Most már nem tudom, hogy ismerlek-e. Nem vagyok benne biztos.

Tudom, hogy valami nagy baj volt. És mivel tudtam, egyből mentem a hangod irányába. A karomba akartalak zárni, amit ritkán tettem. Azt akartam hangoztatni, mennyire fontos vagy nekem, hogy szeretlek, mert ezt sem mondtam sűrűn.

Mikor megtaláltalak, tényleg öleltelek, és tényleg elmondtam, hogy mennyire szeretlek. Nem kérdeztelek, mert abban hittem, hogy elmondod, mi bánt. De te nem tetted. Csak megkérdezted: „emlékszel, mikor széket vettél nekem?”

Hogyne emlékeztem volna? Születésnapodra kaptad, természetesen tőlem, azt hittem, örülni fogsz neki. De te csak őszintén bevallottad, hogy nincs rá szükséged, de nekem meg túlságosan is tetszett, és tudtad, hogy megsértődtem volna az elutasításodra, így elfogadtad. Sokáig azzal vicceltél, hogyha az ég alacsonyabbnak tűnik, és majd’ össze fog omlani alattad, a széttöröd a széket. A szavaid után sokat figyeltem a bútordarabot, és téged. De te sohasem ültél rá, nem olvastál rajta – mindig a fotelt választottad. Nem te okoztál nekem akkor csalódást, hanem a napról napra egyre inkább megutált szék. Sohasem hajítottam ki. Nem szerettem volna. Akartam látni, mikor töröd szét, mikor van belőlem eleged. De időkkel később, sohasem tetted.

De most – határozottan is jól láttam –, azon a széken ültél.

Viszont én még mindig vártam arra, hogy széttörd.

12:20

„Egy olyan helyre sétálunk, ahonnan nem térhetünk vissza”

Nem szoktunk sűrűn veszekedni. Sőt, eddig nem is szoktunk veszekedni. Egyszer-kétszer szócsatákba botlottunk, de mindössze ennyi volt az egész. Nem vettük komolyan a vitatkozásunkat, mert nem akartuk, hogy feltépjük egymás bőrét.

Azt akartam, hogy elmondd, mi volt a baj. De sohasem tetted. Nem akartam rákérdezni, mert attól féltem, támadásnak veszed. És nem szerettem volna, hogyha haragudnál rám. Többször figyeltem rád, és mikor azt mondtam, hogy most olvasok, nem a szavakra, szövegre koncentráltam, hanem téged néztelek. Tudtam, hogy gyűlölted a széket, tudtam, hogy utálod, tudtam, hogy szerinted nem illik a lakásodba; de mindig ott ültél, mióta sírni kezdtél. Nem jegyeztem meg ezt a ballépésedet, nem akartam, hogy azt hidd, nyomozok utánad, hiszen már így is bűnösnek éreztem magam. Viszont azt sem szerettem volna, ha széttörnéd. Mert tudtam, hogy az a kapcsolatunk vesztét jelentené.

Aznap este, mikor először veszekedtünk, úgy, igazán, részeg voltam. Fel akartam oldódni, azt akartam, hogy mindenről elfeledkezzek. Azt akartam, hogy ne járjanak pesszimista gondolatok a fejemben.  Ittasan érkeztem haza, egyenesen hozzád. Tudtam, már otthon vagy. Tudtam, hogy vársz, és aggódsz értem, ott ülve abba az utálatos székben.

Volt valami a kezemben, és ezzel értem haza, percre pontosan 12:20-kor. Te megint a székben ültél. Tudtam, hogy aggódsz értem, ezért sebesen felpattantál, és nem akartad, hogy lássam, hogy te ott ültél. Titkolni akartad. Titkolni akartad, hogy mozog a talaj alattunk. Titkolni akartad, hogy magányosak vagyunk. Nem akartál megbántani, nem akartad, hogy ami neked fáj, nekem is fájjon.

Boldogan jöttél hozzám, addig a pillanatig, amíg észre nem vettél. A ragyogó mosolyod helyére a komorság került, ajkaiddal számomra érthetetlen módon, de hozzám beszéltél. Elcsukló hanggal mondtál valamit, de ezt sem értettem. Mondtam, hogy emeld fel a hangodat. Aztán újból feleltél, hangosabban, és most már értettem a dühös, már-már síró szavaid.

– Rozoga a szék.

Több sem kellett nekem; azt, ami a kezemben volt, a velem szemben lévő fal felé hajítottam. Akkorra jöttem rá, hogy egy sörös üveg volt az, ami hangos dalolással, több ezer törékeny szilánkká vált a földön.

– Mit érdekel engem az a hülye szék – mormogtam halkan, alig hallhatóan.

Tudtam, dühös, és szomorú vagy. Patakzottak a könnyeid. Arra számítottam, felpofozol, vagy most azonnal itt hagysz. De nem tetted. Elindultál, ott hagytál a saját fájdalmamban – direkt tetted. Utánad kiáltottam, káromkodtam, hogy hova mész.

– Egy olyan helyre sétálok, ahonnan már nem fogok többet visszatérni.

Még most is hallom a szék ördögi kacaját, amint akkor ráültél, és a kiüresedett tekinteteddel rám néztél.

Hát így történt a legelső veszekedésünk: a csendben némán üvöltöztünk a másikkal, hogy miért? Miért történt így? Mi történt kettőnkkel?

Néztem a széket, amint besüppedt alattad.

12:25

„…bízom majd abban, hogy az idő újra követni fog minket.”

Pár hónappal azelőtt, hogy az óra tizenkettő harmincat ütött volna, úgy gondoltam, hogy itt az ideje megjavítani a széket. A javítás abból állt, hogy pár szöget belevertem a bútordarabba, és egy kisebb fadarabot illesztettem a szék egyik lábára, hogy ne dülöngéljen. Bíztam abban, hogy az idő újra követni fog minket, és nem akartam, hogy a szék jelképesen összetörjön. Mikor végeztem a barkácsolással, nem ültem rá megnézni, hogy minden rendben van-e vele. Nem szerettem a széket, de te ragaszkodtál hozzá, és ezért nem is dobhattam ki.

Már nem titkoltad, hogy szereted azt a széket. A nap huszonnégy órájából, ha tehetted volna, mind a huszonnégyet ott töltötted volna. Aztán napokkal később, mikor már sokadszorra ültél ott, felálltál, és feljajdultál. Aggódva néztem fel, majd te a lábadat kezdted el vizsgálgatni. Egy elferdült, a székből kiesett szögnek hála egy kicsit felszakadt a bőr a talpadon. Egyből hozzád rohantam, hogy megvizsgáljam a sebet, de te nem hagytad, hogy segítsek. Csak arra utasítottál, hogy hozzak egy zsebkendőt, meg ragtapaszt. Nem engedted, hogy megérintselek, pedig én valóban reménykedtem abban, hogy az idő újból követni fog minket. Ezt megemlítettem neked aznap este, de te csak távol kerültél tőlem, egyre távolabb, és nem gondoltad, hogy az elutasításod mennyire sértett.

A magányos napokat újbóli részeg esték váltották fel. Annyira égetett hiányod, hogy bűnökből bűnökbe menekültem. Akárhányszor próbáltam elmagyarázni neked, te nem hittél nekem. Azt mondtad, ne hitegesselek, de tudtam, hogy a bizalmatlanságod mögött ott volt vérző szíved, és a remény, hogy az idő majd újra követni fog minket.

12:30

„Úgy tűnik, az idő, amely követett minket, megállt.”

Régebben, még esténként mindig elmondtad, hogy mennyire szeretsz, és mikor felkeltél, egyből azt mondtad, hogy mennyire hiányoztam. Szavaidban ott volt a szeretet, és az irántam lévő vágyakozás.

Mára már elhaltak a szavaid. Mikor megláttam tegnap, hogy csókot váltasz egy másik férfival, arra gondoltam, hogy vajon neki is azt mondtad-e, mint nekem, a kezdetek kezdetekor. Vagy reggel elküldöd neki SMS-ben, hogy hiányzott, és, hogy csak rá tudsz gondolni? A napokban felidegesítettél. Többször kérdezted, hogy nem érzem-e úgy, hogy az idő, ami eddig követett minket, leállt. Nem válaszoltam rá semmit, reménykedtem benne, hogy csak átmeneti állapot. Vagy csak magamnak nem mertem elmondani az igazat?

Most itt vagyunk. A hálószobában, te pedig határozott döntéssel állsz elő, miszerint engem itt hagysz a több hónapi együttlét után. Nem akarom, hogy elmenj, de mégis tátott szájjal bámulok rád, a feszült mosolyodra, ami még semmit sem vesztett el ragyogásából. Még nem mondtam el elégszer azt, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyire is vagy fontos nekem, és mennyire hiányzol. Még nem mondtam el, hogy már bánom, hogy megvettem a széket, amit még mindig szeretsz, és mégsem törtél szét.

Miközben egy bőröndbe pakolod a ruháidat, azt magyarázod, hogy a lakás, ami eddig kettőnké volt, az enyém lehet. Nem hagyja el a szádat a szakítás szó, és nem tudom miért. Nem mondod azt, hogy köszönöd az ennyit töltött időt. Csak némán, néha megszólalsz, mint például, hogy a szék rozoga, javítsam meg. Annyit válaszolok, hogy nem akarom megjavítani. Rám mereszted a még mindig gyönyörű szemeidet, azt hiszem, egy kicsit kérdőn. Nem igazán látlak az elkeseredettségem könnyeitől. Nem akarom, hogy itt hagyj.

Elmondod, hogy miért sírtál aznap, mikor kezdted megszeretni a széket. Elmondod, hogy rosszat álmodtál. Hogy már nem szerettük a másikat, mégsem akartál megsérteni. Elmondod, hogy sajnálsz, mindent, ne sírjak. Azt mondod, idővel begyógyulnak a sebeink. Azt mondod, hogy az idő tehet az egészről, hogy nem bírja követni a lépéseinket. Én csak a széket tudom hibáztatni, a széket, ami tönkre tett köztünk minden élőt, és halottá tett.

Veszekedni kezdünk rólam, rólad, a székről, az időről – rólunk. Dühös vagyok, egyszerre szomorú, hogy itt akarsz hagyni. Elmondom, hogy nem engedem, hogy az újdonsült barátoddal légy. Elmondom százszor, ezerszer, ordítva, teljesen kikelve magamból, hogy szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, miközben már tudom, hogy neked csak emlékek maradtak belőlem; számodra halott vagyok. Azt mondod, hogy megfojtalak a szeretetemmel, a ragaszkodásommal, és azzal, hogy kényszerítelek. Erre mérges leszek.

Nem akarlak megütni, mégis az ágyba löklek. Megnézem, van-e pulzusod, lélegzel-e még. A könnyeim, és a zaklatottságom miatt aligha tudok különbséget tenni a kettő között. Szemeid üresen nézik a plafonon lévő szeretkező, még mindig világító csillagokat. Halk csókot lehelek a homlokodra, kérlellek, hogy ébredj fel, de te még mindig élettelenül meredsz a plafonra.

Nem tudom, hogy mit tehetnék, csak nézlek, és megkérdezem magamtól, hogy mit tettem. Megérintem a kezedet, mert azt akarom, hogy még kötődjünk a másikhoz. Még elmondom neked, hogy mennyire szeretlek, és mennyire sajnálok mindent, ami rosszat cselekedtem. Utoljára megcsókolom arcodat, és szépen, lassacskán eleresztem a vonalakkal átszőtt tenyeredet. Csak arra tudok gondolni, hogy igazad van: az idő megállt, te pedig valóban egyedül hagytál, úgy, ahogy ígérted.

Kimegyek a hálószobából, látom, hogy a rozoga széket itt hagytad nekem. Hiába próbáltam újból és újból a reményt a szögek segítségével, amazok a szék körül voltak. Semmisíthetetlen vágyat érzek a bensőmben, hogy ezt a széket felgyújtsam. Nem, nem összetörni, ezernyi darabra, csak úgy, hogy az emlékeink összevissza heverjenek a padlón; mert tudom, most már tudom, hogy az agyamban maradt mozaikkockákat el kell pusztítanom.

Így hát, ezekkel a gondolatokkal, szerzek egy gyufát, és meggyújtom a széket, amit annyira utálok. Nézem, amint az egyik láng a másikba gyúl, először a lábakat, majd az ülőkét pusztítják el narancssárgán izzó nyelveikkel. Nézem, ahogyan a remény, az emlékeink, és a bizalom másodpercek alatt hamuvá válik.

Felveszem a kabátomat, és köszönés nélkül otthagyom testedet a hálószobában, majd becsukom az ajtót.

Vajon emlékszel még rám?

„Olyanok vagyunk, mint az óramutatók 12:30-kor”