YOSEOB ㅡ FELKÉRHETEM EGY TÁNCRA?

felkérhetem egy táncra? | 2 673 | yoseob; doojoon; anne; victoria; dongwoon; wilhelm | fluff | pg-13

FELKÉRHETEM EGY TÁNCRA?

Aznap kezdődött az egész, mikor Anne, az egyedüli legjobb barátnőm berontott a szo­bámba, mikor a híres-neves angolkeringőt táncoltam. Anne tiszteletlen módon nem pukedlizett. Egyből, azon nyomban megdorgáltam, hogy mi az, hogy nem pukedlizik, mert ez nem úrinőhöz illő viselkedés. De Anne-t nem bántotta meg ez a dolog túlzottan, sőt!, egyből belekezdett mondandójába, mikor leült az én ágyamra, a kismacim mellé.

– Képzeld, Victoria! – kurjantotta boldogan, de én még mindig értetlenül pislogtam rá. Már akartam mondani, hogy bökje már ki végre, ámbár ő egyből megszólalt: – Őszinte meghívást kaptam Wilhelm gróftól a bálba! Magam is alig hiszem el.

Szó, mi szó Anne Howkins gyűlölte az ilyen-olyan bálokat; mai szavakkal, partikat. Elmondása alapján gyűlölte azt a helyet, ahol sok ember volt. Soha nem tudott kijönni egy fiatal férfival sem, akit valóban érdekelt volna a fiatal hölgyemény, illetőleg a saját barátnőm. Persze, akadtak érte kérők, például, ott volt az a pap, még tizenhat éves korában, s tizenhat és fél évesen, egy októberi napon pedig megkérte a kezét egy kereskedő. Százszor megkérdeztem tőle, miért nem fogadta el ezt az ajánlatot, mire csak vállat vont, s a következőképpen válaszolt: „tudod Victoria, őszinte szerelmet egyik sem tanúsított irántam”.

De Wilhelm gróf, az amúgy huszonnégy éves, különféle pletykák szerint „háremet” tartó férfi más volt Anne képzeletében. Hiába származott egy kissé előkelő családból (mármint Anne), szíves-örömest mindenét odaadta volna ennek a grófnak. Még a szívét is kiteregette volna neki.

Nos, én, Victoria Wahlelm, egy cseppet sem örültem ennek a meghívásnak. Felháborodásom a következőképpen történt:

– Na de Anne Howkins! Nem mehetünk el arra a bálra, vagy mi a fenére!... Ó, a szám, a... – kaptam egyből ajkaim elé a tenyeremet.

Anne persze nem csinált mást, csak könyörgött, könyörgött, és könyörgött, mindent a maga módján. Makacs természete nem hagyta sem saját magát nyugodni, sem engem.

– De hisz eddig nem is igényelte úgy igazán önnönmaga társaságát! Felháborító! – kezdtem járkálni összevissza a szobában, csillapítva a hirtelen keletkezett feszültséget.

– Ó! Hát nem mondtam volna?

A barátnőm hangja csalódottnak tűnt. Felkaptam az arcomat a furcsa hanghordozásra, a még furcsábbnál is furcsább arckifejezésre. Anne szokatlan módon sütötte le a szemeit. Nem kérdeztem, abban reménykedtem, hogy Anne válaszolni fog nekem, úgy, mint amikor betoppant a szobámba. De Anne nem felelt, a csend pedig kezdett egyre idegesítőbbé válni mind a kettőnk között.

– Na, ki vele – noszogattam halkan, most már ama hitben reménykedve, hogy Anne és az a Wilhelm nem voltak még együtt az etikett szerinti intim kapcsolatban.

– Két héttel ezelőtt Wilhelm...

– Ugye nem kérte meg a kezedet? Ugye nem? Rémes lenne, hogyha el kellene mennem az esküvőre. Ráadásul a tiétekre... Az Istenit neki, ugye nem?...

– Nem, dehogy, ne kezdj bele Victoria drágám semmiféle ostobaságba! Nekem is helyén van az eszem, úgy, mint neked. Egyik márki, lord, sőt, bármilyen nemű férfi számára sem leszek holmi kaland! Egyszerűen csak megcsókolt.

– Mi? Megcsókolt? De... De hát...

– Jaj, Victoria, az istenért is! Nem, nem az a csók! A jobb kacsómra lehelt egy csókot!

„O” alakot formáltam az ajkaimmal. Anne minden egyes fontos dolgot megemlített vele kapcsolatban, hogy mi minden történt a két héttel ezelőtt történt kézcsók napján. Anne elmagyarázta nekem, hogy éppen a folyóparton írta romantikus történetét, mikor Wilhelm szelíd, mély szavakkal szólította meg.

– Hölgyként szólított, érted?! Hölgyként, egyedüli hölgyként!

Anne szívére helyezte a kezét, s úgy tette dramatikussá a jelenetet.

Nem hallgattam szívesen Anne örömteli szavait. Nem azért, mert irigy voltam. De, persze, az is voltam. Hanem azért, mert féltem attól, hogy csalódást fog okozni neki ez a Wilhelm gróf, ki számomra egy jelentéktelen szoknyapecér figura. De ha Anne-nek fontos volt, akkor nekem is az kellett, hogy legyen.

– Szóval eljössz? – kérdezte a barátnőm, megszorítva a kezeimet. – Kérlek, gyere el! Anya is jön! Apa nem, ő otthon fogja olvasni az újságot, a húgom, illetve az öcsém, egy könyv társságában fogja tölteni az idejét, az ezredes bátyám pedig a frontvonalon van, de remélhetőleg két hét múlva jön haza. Kérve kérlek, jöjj velem! Te is tudod, hogy ez nekem milyen fontos!

Nem tudtam, hogy igenlegesen feleljek erre a kérdésre. Az agyam azt diktálta, hogy ne menjek, mégis a szívem mélyén azt akartam, hogy Anne legyen a lehető legboldogabb, és jómagam sem akartam neki csalódást okozni, hogy nem vagyok ott.

A probléma csak a szüleim voltak. Anya szeretőket tartott a háznál, s később szó nélkül itt hagyott minket. A szó szoros értelmében lelépett, keresett valaki mást. Apa pedig férfiitalba menekült, a családom pedig elvesztette a jó hírnevét. Ha kimentem az utcára, az emberek nagy része lenézően tekintett rám, ama néma szavakkal illetve, hogy: „nézd, nem ez az a lány, akink az apja alkoholista?”, vagy olyan suttogásokat, hogy: „ez az a lányka, akit otthagyott az anyja”. Persze, még volt egy húgom is. S hiába volt jó tanuló, nem sokat okkult az iskolában, és egy kissé szeleburdi volt – már ha lehetett rá ezt mondani.

Hangosat sóhajtottam, és a tenyereimbe temettem az arcomat.

– Nem vagyok benne biztos, de talán elenged a nagymama. Csak apa meg ne tudja! Egyből azt fogja feltételezni a lányáról, hogy táncol. Nem mintha a másik ne táncolna. Pedig esküszömre mondom, Veronica éjt nappallá téve más férfi karjaiban táncol! És két évvel fiatalabb, érted?

Anne elmagyarázta nekem, hogy meggyőzzük a mamámat, akinek voltaképpen volt valami rangja. Pesszimistán álltam hozzá a dolgokhoz, azért, mert nem volt sok kedvem ilyen bálba menni, ahol ki tudja, mennyi, és mennyi szoknyapecér van. De a barátnőm azt hangoztatta, még van időnk, nem vagyunk elkésve, hiszen két hét múlva lesz az a neves nap.

Ezennel eldőlt, hogy Anne nyert, s én, Victoria vereséget szenvedtem.

***

Napokkal később, én, és Anne a helyi ruhakészítőbe mentünk, a saját nagymamám ajánlására, aki habár nem nagy örömmel, de beleegyezett a két héttel későbbi, éjszakai kiruccanásomra, de azt mondta, lehetőleg este tizenegyre érkezzem haza.

Madame Hepburn kitörő üdvözlettel fogadott minket, és most Anne is pukedlizett egyszer. A néni megmutogatta az anyagokat, és elmondta, hogy melyikünkhöz melyik illene jobban.

– Nos, Victoriám, Önnönmagának, azt hiszem, rózsaszínűt kellene varratnom, a csípőjénél szorosan összefogva. De ha fehér, azt hiszem, jobban illene a szemének színéhez. Nem kell annyira nagy kivágás, nincs akkora keble, mint Anne-nek. Jaj, megígérem maguknak, káprázatosak lesznek ezekben a ruhákban!

A boldog-boldogtalan bolti látogatás után elbúcsúztunk a ladytől, és kifelé vezetett az utunk. A legnagyobb meglepetésünkre Wilhelm őfelsége is éppen ebben a pillanatban fordult be az utcába. Meglepett arccal sétált felénk, míg lopva Anne-re pillantottam, aki ugyanazzal a mosollyal figyelt végig a férfin, mint eddig. Kezét csókra nyújtotta, én pedig nem tettem meg ezt a végső elégtételt, mert undorodtam Wilhelmtől.

Pökhendi alaknak tűnt, és majd’ egy magas volt Anne-nel. Az arcképe görögös, és a legkevesebb vonzósággal megáldva. Haja göndör és hatalmas, egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Kivillantotta fogsorát rám, ama reményben élve, miszerint meg fog majd nekem tetszeni.

Wilhelm beszámolt az apjával lévő vadászatról, hogy sikerült elfogni egy nyulat, Anne pedig sóvárgó áhítattal figyelte Wilhelm minden egyes ajakrezdülését. Kirázott a hideg, hogy ők, talán egyszer majd együtt lesznek. Wilhelm szinte az etikett szerinti intim kapcsolatba keverte a saját barátnőmet. Aztán a mondatait elterelte arra, hogy majd hajósok is jelenlétükkel megtisztelik a bált, bár jövő héten hazamennek szülőföldjükre, ahol jelenlegi pillanatban kisebb-nagyobb háborúk dúlnak.

***

Minden nap azon gondolkoztam, hogy mikor vehetem fel a csodálatos ruhát. Még sosem varrattam magamnak, és kicsit izgultam, de Anne megnyugtatására, miszerint tökéletesen jól fog állni, hittem. Mikor a bál előtti napon megérkezett a ruha, örömkönnyekkel a szememben csókoltam meg Anne orcáját, meghálálva a busás árú ajándékát.

Segítettünk egymásnak a ruha felvételén, nevetve paskoltuk meg az arcunkat, hogy vörösebb legyen. Hajtűket tettünk a hajkoronánkba, és pár órával később két illedelmes hölgy –vagyis mi- léptünk be a bálterembe.

Mindenki végignézett rajtunk, különösképpen a dúskeblű Anne-en, engem pedig senki sem méltatott romantikus pillantásokkal, tudván a család nem éppen túl jó hírét.

A bálterem gyönyörű volt. Ámuldozva bámultam végig az arany,- fehérszínű szobán. Minden egyes sarokban cserepes virág hevert a földön, és a plafonról csillárok ezrei lógtak még több virággal. Mire pedig magam mellé néztem, Anne már a polgári arisztokráciával osztotta meg a saját filozófiáját a házasság és a helyes etikett törvényeiről.

Nagyot sóhajtva léptem az egyik sarokba. Percekkel később Anne visszatért hozzám, mosolyogva érdeklődött hogylétem felől, majd a pincér felajánlott nekünk egy kis alkoholt, amiből Anne vadul kezdett kortyolni, én pedig elhárítottam az illető jó szándékát.

Anne mögött egy ötfős csoportot vettem észre, akik nem idevalósinak tűntek, és nem is nyugatinak. Sok embert megrettent a furcsa „húzott” szeműeket látván. Az egyik ilyen ember, akinek érdekes arca volt, Anne-re emelte tekintetét, amire már Wilhelm idejött, és elrabolta tőlem, Anne-t.

Az ázsiainak tűnő férfi, aki megnézte Anne-t csalódottan nézett a pár után, akik messze tovaindultak, és valahol eltűntek a tömegben. Én már akkorra nem igazán láttam őket, de nem is indultam utánuk, mert az ismeretlen felém tartott.

Magasabb volt nálam. Jóval magasabb. Egyáltalán nem jóképű, kicsi gülüszemei voltak, széles, kisé izmos vállakkal, és nem izmosabb mellkassal. Talán még egy kicsit kövérkés is. Vissza kellett tartanom a nemrég elfogyasztott, visszatérő ételt. A férfi megtalálta Anne-t a szemeivel, és összevissza, gyerekesen kezdett csücsörítgetni, mintha olyannyira mulatságos dolog lenne.

– A barátnője, lady? – a hangja nem annyira mély, és elképesztően rosszul beszélte az angolt.

– Igen, Anne, a barátnőm.

Erre azonnal felelt, számomra érthetetlen nyelven.

– Ó, elnézést. A koreai félszigetről hajóztunk ide. De legyünk őszinték, a kapitány eltévedt, de csupa véletlenségből történt! Szóval, Wilhelm gróf édesapja hívott meg minket. Nos, a lényeg az, hogy az Ön számára érthetetlen nyelvből... nos, nem igazán tudom angolul megfogalmazni a gondolataimat, de... Ya, Dongwooni-dongsaeng!

Az helyes etikettet szinte félredobva szólította meg a másik koreai-félszigetről érkező embert, aki szinte azonnal ugrott. Mosolyogva figyeltem végig a jelenetet.

– Igen is, kapitány? – Ebben a pillanatban a férfi a Dongwoonnak nevezett ifjú fülébe suttogott. Az arisztokrácia mögöttük 

– Ó, igen, ez az a szó! – kiáltott fel a kapitány. – Szóval, Anne..., olyan, mint a szerelem virága. Dongwooni, jal malhae? – a másik bólintott, és tisztelettudóan ott maradt az idősebbik mellett. – Ó, hát még be sem mutatkoztam! – Ebben a pillanatban Anne-re pislantott, aki már nem táncolt. Csalódottság suhant végig az arcán. – Szóval... Yoon Doojoon vagyok, a kis csapatommal... Igaz, az a kis suhanc nem érkezett vissza... Szóval a kis csapatommal ide...

– Tetszett már említeni – mondtam haloványan mosolyogva, már-már idegesítve Yoon Doojoon beszédje. Dongwoon megértve Doojoon rossz nyelvtudását, azonnal fordított.

– Ó, igen, persze, jega aranikka, tudja. Jaj, még be sem mutatkozott, lady, nos, ne is haragudjon, tessék csak... mondja el a nevét.

– Victoriának hívnak kapitány – pukedliztem.

Ebben a szent pillanatban zokogva jött Anne. Nem értettem a viselkedését. Pedig boldognak kellett volna lennie! Magamban átkoztam Wilhelmet, aki már más nőt fogott karjaiban. Nem csak én figyeltem fel Anne-re, hanem a körülöttem lévő, két úriember is. Az egyikük, Yoon Doojoon aggódva nézett Anne egereket itató képmására.

– Victoria, menjünk haza, kérlek... Nem akarok itt maradni Wilhelm önelégült, gúnyos arcát nézni... – Anne csak most emelte fel az arcát a társaságom felé, majd halovány mosollyal nézett vissza rám, és elrebegett egy gyors sajnálom szavacskát. – Majd... majd inkább egyedül hazamegyek, látom, van társaságod.

Hiába címezte ezeket a szavakat Victoriának, a tekintete valahogy összeforrt Mr. Yoonéval. Aztán lesütötte a szemeit, és zavarba jött a férfi komor pillantásától, és attól, hogy valaki meggyalázta.

– Elnézését kérjük Uraink, de... egy pillanatra beszélek Anne-nel.

Yoon Doojoon és a Dongwoonnak nevezett alak, csak halkan biccentett. Doojoon hallgatagon figyelte a teltebbik női alakot, aki egy székre ülve zokogta nekem a fájdalmát.

– Azt mondta, hogy széles vagyok ebben a ruhában. Túl széles, érted? Ez pedig egyenlő azzal, hogy kövér vagyok.

Anne halkan zokogott, míg nem sírása szipogássá nem váltott. Néha felvette a szemkontaktust Mr. Yoonnal, de ez nem tartott tovább pár másodpercnél.

– Ha szeretnéd, hazamegyünk.

– Elnézést, segíthetek?

Az újból felcsendülő zene miatt, alig vettem ki Doojoon kedves, szelíd hangját. Milyen hirtelen vált ez az idegesítő férfi hirtelen megértővé!

– Nem..., én... elfelejtettem, hogy társaságod van – rázta meg a fejét. – Távozom, Victoria. Majd találkozunk.

Ezzel pukedlizett, és távozott a főkapun. Doojoon még mindig sóvárogva nézett rá, aztán összeszedte minden bátorságát, és utána rohant.

Nagyot sóhajtottam, abban reménykedve, hogyha nem is térnek vissza, legalább ennek a furcsa alak tetszeni fog Anne-nek, és majd fél év elteltével sikeres esküvőt fog lezárni.

Mikor Dongwoonra néztem, már más valaki állt mellette.

Testesebb volt, mosolyogva, nevetve beszéltek, s én nem tudom, hogy miről. A haja kissé kócos, a szemei csillogtak a boldogságtól, hiába üzenték azt nekem a párnácskák, hogy fáradt. Az öltöny pedig nem rejtegette az izmosabbnál izmosabb mellkasát, és valahogy ez az úriember nem tűnt balféknek, mint a másik, aki Anne után rohant.

Torkomban dobogó szívvel hagytam el az Anne-t megszégyenítő pódiumot. Mikor a lépcsőhöz érkeztem, egyből megcsapott a hideg szél, és észrevettem az újdonsült párt, amint Yoon Doojoon vigasztalja a még mindig sírdogáló Anne-t. A férfi vonalakkal teli kezével birtokba vette Anne ujjait, aki engedett a csábításnak. Istenkém, Anne, még soha nem volt ilyen édes valaki más mellett! És hagyta! Újból félredobta az etikettet, hagyta, hogy egy másvilágból érkezett férfi segítsen neki.

– Összeillenének.

A váratlan hangra megfordultam, a legnagyobb meglepetésemre pedig az a fiatal férfiú állt előttem, aki a minap hangosan nevetett Dongwoonnal. Széles mosollyal pásztázta Anne-t, és a társaságát.

– Tudja – itt lelépett egy lépcsőfokot. –, Doojoonie-hyung­, igen kedves kis teremtés a maga kis pesszimista, emberszerető gondolataival. És nem tudom, hogy felmerjem-e tenni azt a kérdést, hogy Ön, lady, mit gondol kettejük között kialakuló kapcsolatáról. Ellenezné a legjobb barátnője kapcsolatát, ezzel a férfival? Ha esetleg, lenne valami köztük? Több mint barátság, s felülmúlnák akár a szerelmesek kapcsolatát is?

Alig bírtam megszólalni a döbbenettől. A férfi teljesen leért már az udvarra, csizmájának talpa már a nedves füvet érintette. Szólásra nyitottam ajkaimat, de nem jött ki ajkaim közül semmi. A hangok elhaltak.

A férfi megállt mellettem, és szivart halászott elő a zsebéből. Még mindig várt a kérdésére járó feleletre, mialatt végignézett a már mosolygó páron, és Doojoon feje Anne ölében volt.

– Azt hiszem, nem – feleltem halovány mosollyal. – És Ön...?

– Yang Yoseob vagyok, örvendek, Vic...

– Victoria – javítottam ki.

– Victori... Na jó, ha nem bánja, feladom. Ezekhez a borzasztó angol nevekhez én nem értek. És azt hiszem, nem ellenezném. Nagyon aranyosak együtt.

– Ez a Mr. Yoon igazán idegesítő, de azért – itt elpirultam a férfi közelségétől. –, nagyon szépek együtt.

A férfi beleszívott a szivarba, nekem meg annyira kellemetlen volt ez a szag, hogy egyből be kellett, hogy fogjam az orromat.

– Van családja, Vic... Victori? – szív egy slukkot.

– Inkább hanyagoljuk maga a család gondolatát, Mr. Yang. Nem olyan jó hírű, mint azt maga gondolná, ne is számítson arra, hogy én valaha is fogok róla valamit mondani!

– Milyen kár! Lehet, hogy illetlenség ilyet kérdezni, bár magam sem tudom, mi a jó ezeknek az angol bohócoknak, mármint, ha az illendőségről van szó. Szóval, a zűrös családi háttere miatt akad ilyen kevés tánckérője?

Anne és Doojoon már annyira távol voltak tőlünk, hogy apró hangyáknak tűntek előttünk. A szívem egyre jobban a torkomban dobogott, az ujjaim a kesztyűm alatt pedig verejtékeztek. Istenem, hogy lehet egy férfi ennyire elbűvölő?!

– Ó, meglehet! Tudja, Mr. Yang, én igazán szeretek táncolni, de édesapám nem szereti, sőt, még magam sem tudtam táncolni egyetlenegy hímnemű egyeddel.

Mr. Yang kuncogást hallatott mellettem.

– Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, az égadta világon nincs ezzel semmi probléma? Megtisztelő, hogy nekem hagyja az első angolkeringőt, noha, nem tudok olyat táncolni, de ezek az angol bohócok ilyet is kitaláltak, bár nem tudom mire föl. Szóval, nem tudom, hogy megy ez az etikett dolog, ami azért, mégis csak bánt engem, de vegye úgy, hogy miután elszívom ezt a szivart, arra fogom nyújtani a kezemet, hogy felkérjem az első táncunkra, kedves Victori.

Egy ideig nem tudtam se hebegni, se habogni. A férfi, aki roppantul csodálatosan festett az öltönyben, és ráadásul aranyos rossz angolsággal beszéltünk az előbb, az angolkeringőt pedig egyszerűen csak nem szereti, az angolokat pedig végképp nem, mégis – valahogyan igent mondtam volna.

Bentről kiszűrődött az egyik zene, az egyik kedvencem.

– Szóval, drága Victori – a hangja dallamosan csilingelt, mikor ledobta a szivart a fűre, és a cipőjének nedves talpával eltaposta azt. Még mindig éreztem ezt a rettentő nagy bűzt, most talán mégsem érdekelt. Yang Yoseob most először nézett le rám olyan őszintén, mint még soha. –, felkérhetem egy táncra?

Íródott: 2014. 12. 06