DOO×WOON ㅡ DOBOG, DOBOG ÉS DOBOG

dobog, dobog és dobog | 2 359 | doojoon; dongwoon; kikwang | pg-13 | dráma

DOBOG, DOBOG ÉS DOBOG

A tekintetem féltékenyen kúszik Kikwangra, aki széles vigyorral az arcán mosolyog Dongwoonra, majd később – mintha ez az aranyosnak nem mondható jelenet nem lenne elég –, még meg is öleli a fiatalabbik az idősebbiket. Woon felkacag, és biztos vagyok benne, hogy a mély és öblös nevetése nem csak az én szívemnek gyógyír, hanem Kikwang fejfájásának is.

Mostanság gyerekes elmélkedések tarkítják agyamat, ám néha perverz és idióta gondolatok is. Meg voltam róla győződve, hogy a BEAST leadere, Yoon Doojoon, vagyis én, a nőket szereti, ugyanakkor mintha valami megmozdulna bennem, mikor Kikwang barátiasan átöleli a maknae-t. Vajon akarva-akaratlanul is féltékeny lennék rá – pont ebben a pillanatban?

A gyomrom szaltózik, lepkék röpködnek ide-oda, az orcámat beszínezi a sápadtság, és így tovább – akárcsak, mintha szerelmes lennék. És a gondolat, hogy Dongwoon mást ölel, s nem engem, egyszerűen elborzaszt. A tekintetemet próbálom másra irányítani, mint például a Junhyung frizuráját készülő hölgyemény igen is formás fenekére; vagy a telefonom kijelzőjére; esetleg az ínycsiklandó ételes dobozkákra; azonban egyik sem tud lekötni annyira, mint a maknae Kikwangot ölelő két karja, és…

És mindene. Abban a pillanatban rájövök, hogy mindene kell, még az is, amit nem ismerek benne. Pedig biztosan ismerem, jobban, mint a tenyeremet. A gondolat, hogy akár ő is lehetne a társam – akár egy évre, vagy egy életre – felpezsdíti a vérem.

Nem. Nem voltam, nem vagyok, s nem is leszek belé szerelmes – kontrázom magamban ezeket a szavakat, de még mindig lopva pillantok Dongwoon boldogan mosolygó íriszeire.

***

Sóvárgás. Gondolatok. Érzelmek. Elvöröslő arc. Az érintése a hátizmaimon. Ajkai a fedetlen, egyáltalán nem kidolgozott, vézna mellkasomon – éppen elidőzik a bordáimon. A tenyerei végigégetik a testemet, minden egyes négyzetmillimétert feltérképez rajtam. Felsóhajt, ahogyan éppen a lábaimat stíröli.

Percekkel később azonban mindez akkor szétfoszlik, mikor ajtókopogást hallok meg. Fáradtan nyúlok a fájó kobakomhoz, ujjaimmal éppen hogy csak beletúrok az ezerfelé álló hajamba. Nehezen nyitom fel a folyton elnehezedő pilláimat. Mikor végre sikerül valamit is elrendeznem a fejemben, valamennyire még mindig zavarosan meredek az ágyon elterülő alkoholos üveg, illetve dobozhalmazra, és az ablakpárkányra hajított csikkekre. Hajnali egy van – lepődök meg a telefonomra pislogva, majd később észreveszem magamon, hogy még mindig az aznapi ruhám van rajtam: az altestemre feszülő fekete nadrágom, és az abba tűrt egyszerű mintás és szürke pólóm.

A kopogás egyre erőteljesebb, de senki sem mond semmit a küszöbön túlról. Egyszerű idegesítő kopogás az egész. Magamra takarom a vékony takarómat, a mezítelen talpaimat behúzom, mert a legkisebb ujjacskám kitűnik a textildarab alól. A hasamra fekszem, a párnámat a fülemhez nyomom. Az utóbbi cselekedeteimmel próbálok megszabadulni a sajgó fejemtől, és az őrült kopogástól. Mikor rájövök, hogy egyik sem szűnik, megadom magamat a zajnak, ami még mindig az ajtómtól érkezik.

Még az ajtó melletti kamerára sem nézek, hanem egyszerűen csak elfordítom a kulcsot a zárban, és kinyitom az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre ő van ott: az a személy, akit egyszerűen akartam látni, de mégsem. A legszívesebben magamhoz húztam volna a testesebb férfit, aki éppen, hogy egy centiméterrel volt nálam magasabb, hiába is ő a legfiatalabb közülünk.

Egy ideig kamillázva meredek rá, majd megszólalok, s nem éppen a kedvesebbik hangomon:

̶     Mit keresel itt?

A tarkóját vakarja, és lehajtja a fejét. A pólójára nézve rájövök a perverz gondolatokkal és képekkel teli álmomra, a köztünk történt szeretkezésre. Egy kicsit megrázom a fejemet, lehetőleg észrevétlenül.

̶     Arra gondoltam, beszélhetnénk – emeli fel a kajákkal teli zacskót. Ez nem egy randi, nem randi, nem az.

Hátratekintek a nem éppen gusztusos szobámra. Éppen hogy belátok a kis helyiségbe, de érzem, hogy Son Dongwoon nem szívesen látná azt a kuplerájt, a szétszórt csikkeket és a piás dobozokat. A gond az, hogy én meg túlságosan is szívesen látnám őt.

̶     Bocsi, most nem akarok senkivel sem beszélni.

Az orrára csapnám az ajtót, de a lábával akadályt képez a küszöb és a nyílászáró között. A szemei értetlenek, a homlokán összeszaladnak a ráncok. Arca még mindig higgadtságot sugall, és egyszerűen nem tudom miképp, mikor én meg tele vagyok szomorúsággal és kétségbeeséssel.

̶     Jól sejtem – itt felsóhajt –, hogy ittál? – A fejemet rázom. – Ugyan már, hyung.

̶     Figyelj – a szembogaramat a plafon felé emelem. Nem sokáig, mert utána vissza kell rá néznem, erre a két lábon járó, Istenekkel egy szinten levő teremtménnyel. –, most nem akarok veled beszélni.

̶     Mi bajod velem? – röhög a képembe kínosan, nem értve az egészből semmit.

̶     Nincs semmi bajom veled – morgok rá. – Ha megbocsájtasz … – Megint rá akarom csapni az ajtót, de természetesen ő nem hagyja annyiban.

̶     A napokban alig szólsz hozzám. Mintha kerülnél. Mi rosszat tettem? Mind a hatan tudjuk, hogy mindenre van megoldás. Biztosan találunk erre is. Hyung – a hangja halkul, a torkomat pedig a sírás kaparja. –, mit tettem, ami ennyire bánt téged?

Nehéz lenne szavakba önteni azt, amiről valójában az embernek halvány gőze sincsen. Márpedig jelenlegi pillanatban gőzöm sincs arról, hogy mit érzek iránta. Szerelmet, báty-féle szeretetet? Esetleg rajongást, egyfajta fellángolás ez az érzés? Vagy szimplán a lelki társamnak érzem? Annyi féle megoldás juthatott volna erre az egészre, mégis kétségbeesett gondolatok között érlelődök. Gyűlölöm ezt az érzést, bármit is érzek valójában iránta.

Kinyitom előtte az ajtómat, ha már kitárni a szívemet neki egyszerűen nem tudom. Kérem tőle, hogy az ételt tegye a konyhába, majd később megeszem, bármi is az. Bebandukolok a szobámba, ő meg jön utánam, mint egy pincsi kutya. Igyekszem minél hamarabb eltüntetni a cigarettamaradványokat, és a másnaposságom valós nyomait.

̶     Mi történt? – kérdezi, aggodalommal a hangjában, majd ő is pakolgatni kezd. Segít felvenni azt a tizenhárom csikket, ami lent van vagy a padlón, vagy az fent, az ablakpárkányon, majd kidobja őket a valahogyan szobámba tévedt szemetesbe. Gondolom, ez is részegségem valamely percében történt. Semmire sem emlékszem a zavaros pillanatokból. – Még sosem gyújtottál rá.

A vállamat vonogatom. Mit számit? Neki csak egy barát vagyok, nekem pedig ő maga sokkal több. Gőzöm sincs, hogy miért. Idegesítő ez az egész érzelmi kavalkád Dongwoon iránt.

̶     Nem tudom. – Valóban nem tudom mi a baj. Mi a baj velem? Mi a szar történt, hogy ennyire… furcsa vagyok? Elvégre heteroszexuális vagyok. – Kérsz sört? Ha jól emlékszem, még maradt valamennyi. Meg ha jól tudom, cigarettából is – végigsimítok a kócos hajamon.

̶     Szerintem jobban tennéd, ha nem gyújtanál rá többet, és nem is innál. Ittál és cigarettáztál eleget.

̶     Mintha neked annyira sok közöd lenne hozzá, mit csinálok – morgok kedvetlenül.

A konyhába megyek, Dongwoon azonban nem követ, hanem a szobámban marad. A hűtőből kiveszek két gyenge, három százalékos sört – ezek az utolsók, de tudom, hogy mind a kettő meg fog ártani. Előre látom, hogy be fogok csiccsenteni ettől az egy litertől. Nem baj, kit számít. Dongni Pongnit a falnak támaszkodva találom, közvetlenül az alvóhelyem mellett.

̶     Mi a baj? – Azonnal érzem, hogy könnyek csípik a szemeimet. Nyomban hátat fordítok neki, hogy ne is lássa elkeseredett arcomat. Nem akartam válaszolni. Nem akartam tönkretenni ezt a kapcsolatot, még ha nekem így is rossz. – Hyung…

̶     Semmi. Minden oké velem. – A sör mintha sisteregne, ahogyan felbontom. Egyből lehúzok vagy egy decilitert, hiába hasogat még mindig a fejem. Azonban Dongwoon kikapja a kezemből az alkoholt, hogy kihúzza belőlem a hallatlan szavakat. Még én sem akarom őket hallani.

̶     Hallani akarom.

̶     Hidd el, nem akarod hallani – röhögök a képébe.

̶     Akkor valamelyikünknek elmondod? – Újabb fejcsóválás a részemről. – Jó, akkor nem kapod vissza. Se ezt – ebben a pillanatban kikapja a második kortyolgatni való sört a kezemből, amit csak kibontottam, de belekezdeni nem kezdtem bele.

̶     Én… nem akarom elmondani. Nem akarom, hogy tudj róla. Se Gikwang. Se Yoseob, se Junhyung, se senki. Ki értené meg ezt? – a hajamat tépem. Szét vagyok esve. Milyen szomorú, ha a leader esik szét, és a legfiatalabb vigasztalja! Fordítva kellene lennie. – Én vagyok a legidősebb hatunk közül, és nekem kell erősebbnek lenni. Éppen ezért nem mondhatom el.

A halk sóhajom után Dongwoon elém térdel, és rám mereszti a barna szemeit. Be kéne tiltani. Kavarognak a gondolataim, a szó szoros értelmében. A fejemben kétféle hang létezik: az egyik azt diktálja, őrült vagyok, míg a másik azt, hogy csókoljam már meg! De nem merem. Észreveszem Dongwoon gyönyörű kulcscsontját. Rájövök, ezt is csókoltam az álmomban, és… és végül is, szerettem őt, az álmomban. De nem! Ez nem történhet meg a valóságban is!

̶     Hyung. Attól, hogy elmondod nekem, vagy zokogsz miatta, még nem jelenti azt, hogy gyenge vagy.

̶     Te ezt nem értheted! – kiabálok rá dühösen, mire hátrahőköl. Leteszi maga mellé a sörös dobozokat.

̶     Akkor tessék. Mondd úgy, hogy értsem, könyörgöm! Mert zavaró, hogy rébuszokban beszélsz, és az ember nem érti – dünnyögi a bajsza alatt. – Ha elmondod, visszakapod.

̶     Nem akarom – mondom már kicsit higgadtabban. Dongwoon arrébb biccenti a fejét. – Nem akarom, mert vagy kinevetsz, vagy hülyének nézel.

̶     Könyörgöm, mondd már – türelmetlenkedik a maknae. – Ígérem, nem fogok semmit sem tenni, és semmi rosszallót mondani. De egyszerűen rossz nézni a tétlenkedésedet, és azt, hogy ennyire magad alatt vagy.

Mélyet sóhajtok. Készen állok neki elmondani, de akkor is, nagy valószínűséggel faképnél fog hagyni. Ha pedig faképnél fog hagyni, azt nem fogom magamnak megbocsájtani. Dongwoon felvont szemöldökkel mered rám.

̶     Ha elmondom, a barátom maradsz, ugye? – Dongwoon bólint. Oké, essünk túl rajta. – Mit szólnál ahhoz, ha valaki a barátaid közül, aki fiú, szerelmet vallana neked?

Dongwoon hahotázásban tör ki. Gondoltam, hogy ez lesz. Annyira tudtam! Egyszerűen éreztem! Megalázva érzem magam, és undorítónak. Persze, hogyan is mondhatnám el neki, hogy jobban érthető legyen? Ő továbbra is röhög rajtam, folyamatosan mondja, hogy „ez jó vicc volt, Hyung, ez tényleg jó volt”, de én halálra vált arccal bámulok rá. Meg vagyok sértve.

̶     Menj el, jó? – a sörért nyúlok, de csak az egyikért. Könnyek csorognak le az arcomon. A megsebzettség könnyei, és a csalódottságé. – Vidd a nyomorék kajádat, és húzz el innen, oké?

Befejezi a röhögést, és tágra nyílt szemmel bámul rám, mintha valóban komolyan gondoltam volna. Márpedig úgy gondoltam. Halálosan is komolyan. Én tovább sírdogálok, és elfordítom az arcomat, hogy ne is lássa a könnyeimet.

̶     Doojoonie Hyung…

̶     Menj el, jó? Most, rögtön. Kérlek. Nincs kedvem a társaságodhoz, és a sértegetésedhez sem.

Dongwoon feláll, és ahelyett, hogy elmenne, mellém ül. Lehajtom a fejemet, és ostoba szavakat vágok magamhoz gondolatban. Az ajkaimhoz emelem a sört, hogy kikortyoljam az utolsó előtti és az utolsó cseppeket.

̶     Tessék, mondd csak. Vágj a fejemhez mindent, oké? – kérdezem tőle sírva.

̶     Ne haragudj. Én először tényleg… Aigoo, ne sírj, jó? – A legnagyobb meglepetésemre megölel.

Megölelt. A biztonságot nyújtó karjai most közelebb szorítják magához a vékonyabb derekamat. A vállába dörgölve az orromat zokogom azt, hogy „én nem akartam, hidd el, én tényleg nem”, de ő csak csitítgat, hogy nincs semmi baj, majd mindent megoldunk. A biztonságot nyújtó karjai most nem vetkőztetnek, mint az álmomban, hanem percekig ölelnek, ama reményben, hogy majd ez mindent megold. Félig-meddig így is van: a szívemnek gyógyír, azonban mintha akarva-akaratlanul is drogot csempészett volna a testem minden egyes porcikájába. A szívem őrült tempót diktál, és szerintem ő is érzi, hogy nekicsapódik a mellfalamnak. Ez más ölelés, más, mint amit Kikwangnak adott a nap folyamán. Merőben különbözött tőle. Ezzel csak vigasztalást akart, többet, mint Kikwangnak nyújtott. Csak egy picit tol el magától, igyekezve a szemembe nézni.

̶     Figyelj Hyung – a fejemet csóválom. Ezek után hogyan bírnék a szemébe nézni? – Doojoonie, könyörgöm, figyelj rám. – A tenyerével kényszerít arra, hogy rá nézzek. – Én a lányokat szeretem. És ha esetleg az lenne, hogy úgy szeretnélek téged, hidd el, akkor is többre értékelném a barátságodat, mint a szerelmedet.

̶     Akkor Gikwangot előbb szeretnéd, mint engem – hajtom le megint a fejemet szomorúan.

̶ Megengeded? – magához kapja az alkoholt, amit elsősorban magamban akartam. Direkt köntörfalazik. Bólintok. – Azt hiszem, most igazán jól esne – magyarázza. Belekóstol, és elfintorodik. – Hogy tudod ezt meginni? Ez valami rémes. – Mosolyt csal a szavaival az arcomra. – Figyelj Hyung. Ha másképpen szeretnélek, akkor sem lehetnénk együtt, mert mi van, ha esetleg szakítanánk? Tönkremenne a BEAST. Reálisan nézve szarul jönnénk ki.

Az ádámcsutkáját nézem, amint le és fel, le és fel mozognak az alkohol ivása közben. Elmosolyodik, ahogyan őt nézem. Várok, hogy adjon egy puszit az arcomra, vagy akár többet, de nem történik semmi, csak egymást bámuljuk. Ami lehet, hogy most jobb is.

̶     De vonzódsz a lányokhoz, ugye? – Bólintok. Ez csak természetes a részemről, hiszen a kezdetektől fogva vonzanak a női mellek. – Lehet, hogy csak egy fellángolás, nem? Jobb lenne nem tönkretenni a barátságunkat, és szerintem ezzel te is így vagy. Nem haragszom rád, de nem hiszem, hogy viszonozni fogom az érzéseidet.

̶     Persze, erre magamtól is jöttem – morgom kissé kedvetlenül.

̶     Sajnálom – ez az egyetlen szó valóban őszintének tűnik a szájából. – Azt akarom, hogy mind a kettőnknek jó legyen.

Lehúzza az utolsó kortyokat a söréből, amik megmaradtak neki, majd leteszi mind a két dobozt a padlóra.

̶     Ma itt alszok.

̶     Tessék? Miért? – tátogok.

̶     Mert szükséged van rám, és nyilván nem hagyhatlak egyedül.

Tátott szájjal meredek rá. Mindenre számítottam, de erre nem. Azt hittem, hogy az ölelése után semmi sem fog meglepni, de ettől meglepődtem. Bólintok, hogy a részemről rendben, majd ruhástul elterülök az ágyamban, és percek múltán Dongwoon is mellém dől.

Egy ideig egymást bámuljuk, ő is engem. Nem tudom eldönteni, hogy melyikünk arca szomorúbb, hiába vagyok némileg megkönnyebbülve. A kimondatlan szavaim végre nem lapulnak a bensőmben, hanem ő is tudja, és csak ez számít a jelenlegi pillanatban.

̶     Ne mondd el a többieknek – mondom halkan, már lehunyt szemekkel.

̶     Ne aggódj! Köztünk marad. Csak aludj.

A maknae óvatosan közelebb kúszik hozzám, hogy végigsimítson az oldalamon. Mély hangon kezd el dúdolni, mint aki valamilyen ócska altatót próbál elénekelni a gyerekének. Cirógatása megdobbantja az amúgy is torkomban dobogó szívemet, és igyekszem csak a dalocskára koncentrálni, vagy pedig a simogató érintésére.

Ám egészen addig húzódik közelebb hozzám, ameddig nem érzem meg a leheletét magam előtt. Tapasztalom a lélegzését, a tüdőjének fel-le mozgását, ami nem olyan, mint az enyém, hanem rendszeres. És tudom, hogy most is engem néz, a sírástól vörös arcomat, mert bántja, hogy nem tud rajtam semmit sem segíteni, úgy, igazán.

Egyre inkább halkul az ismeretlen dal dúdolása, de nem azért, mert ő akarja befejezni a dalolászást, hanem azért, mert egyre inkább közelebb kerülök az elalvás fázisához. Ő még énekel, engem bámul, és tudom, tudom, mert érzem, hogy ő sem megy sehová.

Hanem mellettem marad. Álmomban is érzem, hogy egy ideig csak simogat, azonban egyszer csak az ő keze is megáll.

Legközelebb reggel én látom meg magam előtt először, és a szívem még így is csak dobog

dobog

és dobog.