RAPMONSTER ㅡ A TÖRVÉNY

a törvény | 915 | namjoon; hope | dráma | pg-13

A TÖRVÉNY

NAMJOON SZEMSZÖGE

Nem érdekelve az ellenkezésem, erőszakosan a karjaimba veti magát. Még mindig dühös vagyok rá. Hogyne lennék rá dühös, mikor a saját tanítványom miatt ment tönkre a menyasszonyom közti kapcsolatom, ráadásul egy buta kis félreértés miatt?

Hope nyüszít és nyüglődik, mint egy bömbölő kis óvodás, aki nem kapta meg még az alvós cumiját. Csak hogy nem egy óvodás: hanem jelen pillanatban matt részeg állapotban próbál a közelembe férkőzni. Vért kell izzadnom, hogy magam alá gyűrjem. A hajam kócos és a szemembe hullik, ahogyan közel hajolok hozzá és vicsorítok neki.

Valamennyire lenyugszik. Még mindig sír, de nem üvöltözik. Dühösen nézek rá, az arcom jelenlegi pillanatban egy elmebetegére hasonlíthat. A karjait erőteljesen szorítom az ágyhoz, de feltehetőleg nem fáj neki. A legnagyobb meglepetésemre hiába vagyok tőle egy kicsit távol, mégis közel, megfelelő módot keres karjainak a szabadítására: a mellkasom alá akar rejtőzni.

Cigaretta,- szex,- és piaszag egyvelege téved ki a szájából. Hányingerem van a szagoktól. Tőle. Ő az ördög megtestesítője. Az igazi Lucifer. Egy ideig csak kiabálok vele, de ő csak meg van szeppenve. Nem válaszol semmit, nem nyüszít, nem zokog. Nem tesz semmit. Egyszerűen csak engem néz, bámul azokkal a gyönyörű szemeivel… A francba.

̶     Nincs itt apa – suttogja kristálytisztán.

Értetlenül összevonom a szemöldökömet. Hope újból sírni kezd, de most ez igazi. Ez cseszettül igazi. Felemelem a tenyeremet az ujjakról, és lenézek az összekuporodott testre, ami jelenlegi pillanatban zokogva fekszik magzatpózban. Valamit motyogok az orrom alatt, majd előrángatom a takarót.

̶     De te itt vagy, ugye? – kérdezi, kótyagos tekintetével rám pislantva. Mélyet sóhajtok. Itt vagyok neki?

Nem vagyok benne biztos. Nem hinném, hogy ki tudnám jelenteni azt, hogy itt vagyok neki. Nem tudom. Sosem tudtam. Azonban valamilyen oknál fogva mellédőlök, és mellkasomhoz szorítom. Nem kérdezek semmit, hagyom, hadd sírjon. A haragom kezd elmúlni, de még mindig őt okolom a barátnőmmel való elválásunkért. A vállai rázkódnak a hosszadalmas zokogástól. A karját, és a hátát cirógatom, de nem marad abba.

Lehunyom a szememet. A törvénynél nem léphetek tovább. Nem léphetem át a határokat. A diákom. Nem kellene ezt tennem. Mire elvenném a kezeimet, ő megfogja a tenyeremet. Egyszerűen belecsimpaszkodik mind az öt ujjacskámba, amit még jobban magához, egyenesen az arcához húzza. A pillanat váratlanságától enyhe elektromosság halad végig a porcikáimon. Pezseg a vérem, mint egy pezsgő

Akarva-akaratlanul is közelebb húzódok hozzá. A haja az arcomban, a mellkasomnak a háta, ágyékomnak a feneke. A szájam halk dúdolása és fütyürészése olyannyira megnyugtatja őt, hogy sírása abbamarad, és csak egyenletesen lélegzik. Ajkai a tenyeremnek vetődnek, és csak ekkor veszem észre, hogy elszundított.

Itt. A karjaimban. A létezése olyannyira megnyugtat még engem is, hogy az elektromosság kikúszik a testemből, helyére pedig meghittség kerül. Beleszippantok hajába. Sampon és alkohol illatot áraszt, mindenesetre nem nyafogok. Itt van, mellettem, a karjaimban. Biztonságban, és csak ennyi a fontos.

Törvény, nem törvény. Őrült szabályok, melyek megkeserítik az életemet. Legalábbis ebben a pillanatban úgy érzem. A törvények az őrületbe kergetnek, ahogyan arra gondolok, hogy ez az egész, mint például a kapcsolatunk történhetne másképpen is.

Ha megszegem a törvényt, kiűznek Isten Paradicsomából, mert elfogyasztom a tiltott gyümölcsöt, a kígyót. Csak erre gondolok: Istenre, a vezérelvre és a hazugságokra. Így kászálódok ki a kellemes öleléséből. Megtagadok Hope-tól minden rosszat, ami jónak van tüntetve.

*

 HOPE SZEMSZÖGE

̶     Látod?

Összevonja a szemöldökét. Nem érti, mire gondolok. A tekintetem az ex-barátnőjére és a jelenlegi barátjára összpontosul. Ő próbálja elfordítani könnyes arcát, kisebb-nagyobb sikerrel.

̶     Megszegte a törvényeteket. Ígéretét tette az örök szerelemre, ami kettőtök közt folyt. – Elsápad. – Látod már? A szerelemhez nem kellenek törvények. Nincsenek törvények, nincsenek szabályok és…

̶     Csend legyen! – mordul fel.

Csak ekkor veszem észre, hogy sír fájdalmában. Idegességében dudál, míg végül annyira elege lesz mindenből és mindenkiből, legfőképpen belőlem, hogy leparkol. A kormányra fekteti a fejét, erőteljesen sírni kezd. Bénultan bámulom őt, összegörnyedt testét, mert még soha nem láttam férfit ilyen összetört állapotban, sohasem létezett apám után. Kicsatolom magamat, és a hátát simogatom, mire ő azt elhúzza. Idegenkedik tőlem, mert tudom, a törvényt sértem.

̶     Haragszol? – kérdem tőle szomorúan.

̶     Nem. Csak fáj a mérhetetlen őszinteséged. Hogy igazad van. Hogy meg kell szegni a szabályokat ahhoz, hogy valamit is elérjünk – szipogja. – Hiszen erről szól az élet. Kockáztatni kell, ugye? – Bólintok. – Gáz, hogy erre harminc évesen kell rájönnöm.

Halk mormogása után rám vet egy pillantást. Kivörösödött arca azt mutatja, hogy ha keveset is sírt, legalább valamennyire megnyugodott. Viszont látom a szemeiben a csalódottságot. Csak akkor tűnik fel neki, hogy mennyire közel vagyok hozzá, mikor észreveszi a köztünk lévő kicsiny hézagot. Ő hátrahőköl, én viszont betartva minden egyes kis apróságot, rendesen visszaülök a helyemre.

̶     Miért nem mondtad?

̶     Mert neked csak ő létezik. És bármelyik pillanatban széteshetsz a csalódottság miatt, és ezt nem akarom látni. Tudom, milyen pocsék érzés.

̶     Honnan tudsz ennyi mindent erről? – kérdő tekintetét az enyémbe fúrja. Ujjbegyei a kormányra tapadnak, képes lenne megölni valakit. Talán engem nem. Most nem. A legszívesebben megérinteném a kezét, hogy lenyugodjon. Kár, hogy lélekben nem lehetek igazán mellette.

̶     Mert már szétestem egy ember miatt – halk, elfúló a hangom. Nem merek ránézni. –  Mert kockáztattam valakiért. – A karomat dörzsölöm, a kezeimet keresztbefonom. Előttem az ex-barátnő és a jelenlegi barátja, amint a motorhoz sétálnak. – Látod, mi lett belőlem?

Tudom, hogy jelenleg milyen mélyen néz a szemeivel. Keresi bennem a hibát, és rögtön meg is találja. Egy pillanatra emelem fel a tekintetemet, amint ránézek. Kínosan felnevetek a saját hülyeségem miatt.

̶     Egy lelki roncs. Egy megsebzett kurva. – A szavaim után cigaretta után kutakodok, ám a kezeim közé először az öngyújtó kerül. – Ugye? Hiszen te is ezt látod bennem. Pedig erőteljesen küzdök ellene, hogy ne ezt lásd.