kim seokJIN ㅡ TÚLVILÁG

túlvilág | 1 361 | kim seokjin; kim namjoon | dráma | pg-16

TÚLVILÁG

Ámuldozva meredek a szürke égboltra, amint két szabad madár szeli ketté a sötétséget. Arra gondolok, talán a szabadságot hozták magukkal, vagy ha azt nem, akkor legalább a gyönyörűséges, babaszínű kék eget. Aztán a gondolatom tovaszáll, mert robbanást hallok a távolból, üvöltéseket; és a madarak is eltűnnek. A kék ég pedig: sehol.

̶     És, mi van, ha érted jöttek volna?

̶     Ah, nem tudom Nam…

A hangod irányába nézek, majd a fejemet csóválom. Elhúzom az ablak függönyét, hogy egy pillantást se vehessek a kinti környezetre. Te Namjoon, most az ódivatú fotelban ülsz, feketekávét kortyolgatsz, és Nietzschét olvasol. Mint a régi szép időkben.

A szerény lakásban még mindig jobb kedv uralkodik, mint kint, a háborús övezetben, ahol állattá vált emberek embertársaikat ölik. Bent a lakásban feszült nyugodtság van, de ez is olyan, mintha élethazugság lenne. Szinte a rohadó falakba van vésve, nagy, karakteres betűkkel, hogy: „mind meg fogtok halni”. A ház nyugatias; a nappaliból semmi sem nyílik az étkezőhöz és a konyhához, csak három ajtó van majdhogynem egymás mellett. Egy-egy hálószoba, s egy fürdő.

Mikor két nappal ezelőtt rátaláltam erre a Szöultól távol lévő csinos kis özvegy házikóra, az első az volt, hogy benéztem a hűtőbe, van-e valami rendes étel. Már vagy órák óta nem ittam, enni is napokkal ezelőtt ettem csak. A hűtőben volt egy kis desszert, amiket bent hagytam, hogyha majd távozok, akkor viszem el. A csoki mellett, a spejzben találtam egy kis kimcsi elemózsiát. A lehető leggyorsabban, majdhogynem mind behabzsoltam – farkaséhes voltam. Miután teleettem magamat, a következő lépés a fürdés volt. Ez hideg zuhanyban történt, de így is kellemesen esett. Evés és fürdés után boldognak éreztem magamat, egészen addig a pillanatig, amikor az egyik hálószobában észre nem vettem egy középkorú nő holttestét. Teljesen fel volt öltözve, még ártani se árthatták szegényt.

̶     Biztosan végzett magával – mondtad akkor.

Egy kissé megijedtem, mert nem gondoltam volna, hogy utánam jössz. Te felnevettél egy kicsit, és tiszta, sebmentes arcodról nem lehetett leolvasni a nyugtalanságot. Én viszont az voltam, mert egyedül éreztem magam, és tudtam, hogy egyedül is vagyok, hiába maradtál itt nekem… Felvetetted az ötletet, miszerint jobb lenne eltemetni, mert ő biztosan velünk harcolt (ha csak lélekben is), s nem ellenünk. Félve bólintottam a szavaidra, majd egyedül kihurcoltam a holttestet, és amennyire tudtuk, mindannyian befedtük földdel. Azért tudtuk, hogy így sem a legszebb temetést adtuk neki, de legalább valahogyan meg akartuk tisztelni ezt az ismeretlen nőt, aki öngyilkos lett a háború gondolatától. Mielőtt még bementünk volna, vissza a házba, felajánlkoztál, hogy olvasnál neki valamit Nietzschétől. Sóhajtottam, de haloványan rád mosolyogtam. Tudtam, hogy valamit mindig is adni szerettél volna az embernek. Vagy, ha adni nem is, mondani biztosan. Tíz perccel később már a házban voltunk a beszéded után.

Már csillagok ragyogtak az égen, és egyre sötétebb lett minden. A lámpák ebben a komor időszakban egyáltalán nem működtek – vagy nem működtették őket. A privát, ismeretlen középkorú nő temetése után a másik hálószobát választottam, ahol békésen aludhattam. Régen aludtam már ki magamat, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje végre-valahára ennek is. Lehunytam a pilláimat és aludni próbáltam, de egyáltalán nem jött az álom a szemeimre. Mikor felnyitottam a pilláimat, téged vettelek észre magam előtt. Halványan mosolyogtam, mert kiérdemelted a mosolyomat. Nem sokkal később viszont mellém bújtál, mint régi barátodhoz.

Az ágy azonban nem süppedt be.

̶     Kérsz kávét? – zökkentesz ki a gondolataimból. A fejemet csóválom a szavaidra. – Apropó, Seokjin. Mi van azzal a csajjal?

A szavaid egy kicsit megrémisztenek. Vajon jól van? Nem tudom. Nem is tudom, hogy honnan emlékszel rá. Hiszen csak egyszer említettem neked, mikor összefutottunk a tábornál. Ő a másik körzetben volt akkor, egy betegszálláson.

Emlékszem, mikor először jártam ott. Az épület egyik részét már eltalálta a bomba, de szerencsére csak a hátsót. Mikor először ott voltam, férfiak sikoltoztak a fájdalmuktól, és pár nővér sietett hozzájuk, hogy ellássák a sebeiket. Ő volt az egyikük. Három óra várakozás után én is ellátást kaphattam; csak egy sebet kellett összevarrni a kulcscsontom környékénél. Fájt, de ahogyan a hölgyeményre néztem (akinek, mint kiderült, Sua volt a neve), a sajgás szinte rögvest elmúlt. Nem sokkal később pedig távoznom kellett volna, mikor Sua utánam szólt:

̶     Ugye még találkozunk?

A lány emlékképe még túlságosan szilárdan él bennem. Vékony, csinos nő volt, maximum csak három évvel lehetett nálam fiatalabb. Szép, kedves mosolya általában a füléig ért, de nem mosolygott olyan gyakran.

Pár nappal később újból meglátogattam. Kim Sua rettentően örült nekem, és egy kicsit tudtunk is beszélgetni. Mielőtt elbúcsúztam volna tőle, odaadtam a néhai nagymamámtól fennmaradt egyetlen ereklyéjét, egy ütött-kopott nyakláncot. Mosolygott, sőt, mintha kicsit el is sírta volna magát. Utána puszit nyomott az időjárástól hideg arcomra, majd ígértem neki: hogy majd legközelebb is, mihamarabb eljövök hozzá.

̶     Hagyj vele, Nam, kérlek – szólok rád, kissé keményen.

Te belépsz a konyhába, a kávéscsészét pedig a mosogatóba teszed. Majd visszajössz, a fotelba ülsz. Még mindig nem vagy nyugtalan, a bőröd természetellenesen tiszta, a ruháidról ne is beszéljünk. Kissé gunyoros mosoly játszadozik az ajkaidon, ezzel sírásra késztetve engem, mert eszembe juttatod az ígéretemet, amit neki, Suának, és amit neked tettem. Te azonban nemtörődöm módon előveszed a semmiből Nietzschét, s olvasod.

̶     Azt hiszem, Schopenhauernek igaza volt az emberiséget illetően – mondtad. Tudtam, hogy ideges voltál abban a pillanatban. Tudtuk, hogy másnap már besorozás lesz, s éppen ezért, mind a heten összeröffentünk egy utolsó kocsmázás erejéig. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, vártam a magyarázatodat. – A földünk az emberi lét siralma.

̶     Ostobaság! – húzom el a számat, te pedig a fejedet csóválod. – Az élet… csodálatos.

̶     Igen, tudom Kim Seokjin – mosolyogsz rám halványan. –, te magad az életet elég rózsaszínnek tartod az ember létezéséhez.

Aztán a sörös korsót az ajkaidhoz emeled, és az utolsókat kortyolod. A kezeidre néztem, és abban a pillanatban tudtam, hogy félsz a holnaptól.

De most tisztán látlak a könnyeimen keresztül, és tudom, hogy nyugodt vagy. Teljesen nyugodt, mintha nem történt volna semmi, mintha még ezer év előtted lenne. Mintha a holnap csak egy nap lenne a többi közül, de tudom, hogy valójában nincsen így. A holnap itt nem holnap, hanem háború. Viszont neked a háború nem jelent semmit. Legalábbis most már nem.

Látlak a sötétben, nézem a keményborítós könyvedet. Belenéznék, de tudom, hogy én nem látnék semmit.

̶     Ne feledd, amit ígértél.

A szavak csak ösztönszerűen buknak ki a szádból. Mintha tudnád, hogy már elgyengültem, elfáradtam. Elfáradtam, hogy egyedül maradtam. Elfáradtam, mert tudom, te is csak egy halott illúziója vagy. Elfáradtam, mert ami ígéretet tettem, mára már olyan volt, mint egy-egy hazugság.

̶     Találkoztál a többiekkel?

A kérdésem megdöbbentett téged. Idegesen elhúztad a szádat, azon gondolkodtál, hogy megvonjad-e a válladat. Végül egyiket sem tetted, hanem inkább a semmibe meredtél. Csak percekkel később szólaltál meg:

̶     Jimin állítólag már halott. A többiek pedig… – itt elhallgat. Lenyelem a könnyeimet. –, eltűntek, Seokjin.

Szóval, ketten maradtunk. Egyik barátunk hivatalosan is halott volt, a többi négy férfi meg eltűnt. Két biztos ember maradt közülünk, s az is én, a folyton rózsaszínű világban élő Seokjin volt, a másik pedig te, a legjobb barátom és testvérem. Aznap este alig aludtam valamit, és te is nyugtalan voltál. Egymás mellett forgolódtunk, mígnem szóra nyitottad az ajkaidat:

̶     Jin? – néztél rám azon az éjszakán. – Majd megmentesz, ugye?

Az elmélkedésem közepéből léptek zaja riaszt fel. Ijedten lépek be a fürdőszobába, ahol a fegyveremet hagytam, és a katonaruhámat. Te nyugodtan, éberen figyelsz, amint kimegyek a nappaliba a fegyverrel a kezemben.

Belefáradtam a harcba, és ezt te is tudod. Pedig te valahol máshol vagy, hiszen nem lehetsz itt. Előttem haltál meg, még pár nappal ezelőtt, hogy megmenthess, hogy később egy jobb, rózsaszínesebb világban éljek. Nem hiszem, hogy tudod, mert még nem volt alkalmam elmondani, de biztos voltam benne, hogy te jobb helyen vagy, mint én.

Hiszen igazad volt, Namjoon. A föld az emberi lét siralmas völgye. S az, hogy rózsaszín, nem más, mint illúzió. Ilyen vagy te is a fotelban ülve: a képzeletem egyik túlontúl, lehetetlenül tökéletes agyszüleménye, aki néma higgadtsággal figyeli minden egyes reszkető lépésemet.

Két nálam idősebb, izmosabb katona nyitja ki a bejárati ajtót. Döbbenten pislognak rám. Egy pillanat alatt, elég mélyen megnézem mind a kettejük katonai egyenruháját. Tudom, az ellenség. Tudom, mert más a címer, és tudom, mert az egyik dühödten nézve rám, előrántja a pisztolyát.

Még mielőtt elsüthetném a fekete fegyvert, a lövedék sebesen fut felém, majd minden elsötétül.