a kaktusz | 1 315 | jimin; jungkook [bangtan]; hana [oc] | dráma | pg-13
A KAKTUSZ
Már
megismerkedésük első pillanatában gyűlölték egymást.
Debütálás
utáni ötödik évben voltak. Amilyen lassan telt az idő, olyan lassan – vagy
gyorsan? – változott Park Jimin hangulata. A hét tagú csapat legmosolygósabb,
imádnivaló, folyamatosan izmokat mutogató tagja mára már egy kicsit elsápadt a
fáradtságtól, mintha jelentősen boldogtalanabb lett volna; a mosoly már csak a
színpad előtt vált igazivá. A napokat rendszerint végig aludta (ha nem volt más
egyéb dolguk), az íz-világoktól pedig irtózott. A folyton mosolygós Jimin
egészen mogorva lett, mindenki felé távolságtartó, mély apátiát jelzett az
ismeretleneknek. A barátai és a családja volt a mindene. Számára ez épp elegendő
volt.
Éppen
ezért, mindig morgott, mikor feltűnt Jungkook egyik barátja. A bekaktuszosodott
Jiminnel ellentétben, a fiatal hölgyemény maga volt a hol erre, hol arra
hajladozó virágszál. Ha megjelent, mindig vigyorgott és mosolygott; mindig
körbetáncolta a szobákat; mindig gyorsan jött, majd gyorsan távozott; piszkos
vicceket mesélt, meg gonosz királynőkről és meseszép parasztlánykákról. Ha
tovább maradt, kellemes illata mindig órákig maradt a fiúkkal, minden egyes
szobában. Néha elhagyott egy-egy hajtincset is, mert beakadt a táncolás közben
néhány komisz zegzugba, de ez senkit sem érdekelt igazán, hiszen így még
távozása után is mesélt.
Jungkook
is mesélt. Mesélte, hogy ez a lány, Kim Hana, valójában egykor valakije volt,
de mára már csak barátok. Jimin, mikor meghallotta, elborzadt. Randiztak? – kérdezte magától, de aztán
megcsóválta fejét, felvette mogorva maszkját. Mire az egyik tag – Jimin már nem
emlékezett, hogy ki volt a kérdező –, megkérdőjelezte hollétét, azt, hogy
mennyire bízhatnak benne. Mint kiderült, Jungkook azért szerette volna
bemutatni csapattársainak, mert ennek a lánynak senkije se volt. Még a családja
is kitagadta, mert virágokról mesélt. Morgó Jiminné vált Park Jimin a
szemöldökét vonogatta, de mivel mindegyik társa igent mondott erre a felettébb
különös találkozásra, ezért mit mondhatott volna ő? Persze, hogy beleegyezett!
A
találkozásuk időpontja egy júliusi napra esett, mikorra már az idő éppannyira
felvette Morgó Jimin hangulatállapotát. Esett is az eső egy kicsit, de Jimin
hangulatát nem mosta el sehogyan sem. Aztán pillangók röpködtek, csupa fehér
pillangó, boldogságot, betegségmentességet üdvözölve, de Jimin még ezeknek sem
örült igazán. Kim Hanának végképp nem örült – hogyan is örült volna?
Mosolygós
szemeivel egyszerre kutatta és kutatta mind a hét szempárt. Jungkook odafutott
hozzá, megölelte, majd eltávolodott tőle, érdeklődött hogyléte felől. A lány
mindenre igennel felelt, vagy vidám gondolatokkal. Már a nap is sütött, de Park
Jimin még mindig Morgó Jimin volt. Morgó Jimin mérte fel utoljára a lányt, és a
legnagyobb meglepetésére, még ma is emlékezett szellőzős ruhájára. A mai napon
is a legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy neki adja a kabátját, vagy
éppen annak a felét; hogy saruját egy bakancsra cserélhesse. Aztán, mikor a
lány édes palacsintát, ezerféle ételt kínált fel neki, ez a gondolata
tovaszállt, de valahol még mindig mélyen az agyában volt.
Morgó
Jimin azzal győzködte magát, hogy nem szimpatikus neki Hana; nem szép; nem elég
alacsony; nem elég édes; nagyképű; túl hiperaktív; túl sokat mosolyog; és
effélék. Morgó Jiminnek nem tetszett. Gyűlölte. És tudta, hogy a lány is
gyűlölte őt, a kezdetektől fogva, hiszen találkozásuk körülbelül tízedik
percében hozzászólt, mikor Morgó Jimin egy szót sem szólt hozzá, csak a
tojáslikőrt szopogatta:
-
Épp
olyan vagy, mint a kaktusz.
Jimin
sértésként vette ezt a mondatot (hogy is vehette volna?), a tojáslikőrt egyből
lehúzta a torkán, az ételt is hátrébb tolta. A fiúk meglepődtek, Hana végképp
meglepődött. Gyorsan ki akarta magát javítani, de Park Jimin nem adta meg ezt a
lehetőséget, inkább elment a saját szobájába, és magára zárta az ajtót. Hana
hiába akart utána kapni, nem tudott, nem mert – hiszen Jimin volt a kaktusz.
Innentől
kezdve a kisebb találkozások Jimin és Hana között nagyobb szócsatákból álltak.
Jimin személyiségével ellentétben, természetellenesen viselkedett.
Visszaszívhatatlan sértegetéseket vágott Hana fejéhez:
– Téged
azért neveztek el Hanának, mert mindig mindenben első akartál lenni, ugye? Itt
is, ugye? A beszédben, a mosolygásban, az öltözködésben. Ne is tagadd, tudom,
hogy mindegyik barátom oldalán első
akarsz lenni – itt gonosz módon, gunyorosan elmosolyodott. Hana csak percekkel,
vagy órákkal később reagált, egy halovány mosoly kíséretében, szendén:
– Te
meg még mindig olyan vagy, mint a kaktusz.
Morgó
Jimin majd felrobbant a dühtől. Kaktusz,
kaktusz, micsoda badarság!
– A
barátaim micsodák? Pitypangok, rózsácskák? Ostoba szegfűk? Bánatos liliomok?
Hana
most is mosolygott. A fejét rázta, ezzel jelezve, hogy Jimin nem értheti.
Hogyan is érthetné? Mivel Hana nem válaszolt, Jimin dühből megdobta egy
salátacafattal. A lány erre visszadobta, és ez a kajacsata ment egészen addig,
ameddig a csapat pitypangja fel nem tűnt, és el nem kurjantotta magát. Namjoon
a fejét csóválta, mindeközben mosolygott és pakolt. Seokjint, Hoseokot, és a
többieket is hívta, hogy segítsenek takarítani. Jimin nem segített, ehelyett
inkább elment, megint a szobájába zárkózott. Hana utána akart nyúlni,
bocsánatot kérni, mert kaktusznak hívja, elmagyarázni, miért is kaktusz ő, Jimin.
Tehát
így teltek a napok. Jimin továbbra sem akarta bevallani magának Hana szépséges
mosolyát, alakját, öltözködését. Irigykedett, mikor mindegyik tag karján
végigsimított, vagy a combjukra csapott. Féltékeny volt, mikor Hoseok haját
őrült módon becopfozta. Féltékeny volt akkor is, mikor Jungkook minden egyes
találkozásnál megölelte. Jiminhez eddig hozzá sem ért. Nem ölelte meg egyszer
sem. Mindig azt mondta, ő a kaktusz. Soha nem beszéltek egymással igazán.
Gyűlölte őt, mert így hívta. Gyűlölte, mert őt, Jimint, nem tudta szeretni.
A
találkozások egyre ritkábbak lettek. Már egyre ritkábban hallotta a kaktusz
szót. Egyre kevesebb hajszál maradt a zegzugokban, egyre kevesebb virágmesét
hallott. Kihagyások történtek. Hana kihagyott egy napot, majd kettőt, később
hetek lettek belőle. Senki nem tudta, hogy mi történt vele, még Jungkook sem
tudta elérni. Jimin akárhogyan is kérdezgette csapattársait, nem tudott meg
semmit Hanáról – akit egyszerre gyűlölt és szeretett. Aki mindig azt
mondogatta, hogy kaktusz.
Jimin
már nem morgó volt, hanem kétségbeesett. Kétségbeesett Jimin nem tudott aludni.
Kétségbeesett Jimin mindig gondolkozott, a színpadon is már megjátszotta a mosolyokat.
Egyre inkább közeledett a születésnapja, és még mindig semmi. Hana nem jött,
nem lépett be az ajtón, már nem is mondta, hogy Jimin a kaktusz.
Aztán
elérkezett a születésnapja is. Félkómás nap volt ez, sápadt az esőtől. Már a
fejéből is majdhogynem kiverte Hanát, a szülinapját annál inkább. Olyan nap, mint a többi – gondolta magában
délután öt óra körül, mikor nem történt semmi érdemleges. Este viszont csomag
érkezett, Kétségbeesett Jiminnek címezve. A csomagot Jungkook vitte be a
szobájába, és egy ideig még az ajtófélfának támaszkodva állt, és Kétségbeesett
Jimin orcáját nézegette.
Jimin
szája tátva maradt a meglepettségtől, mikor kibontotta a csomagot, és szeme elé
került egy kaktusz. Már innen tudta, hogy ki volt a küldött. Egyedül Hana
mondta rá, hogy ő a kaktusz. Senki más, csak Hana.
Jimin
kaktusza tele volt tüskékkel. Gyönyörűségesen zöld volt, és minden egyes kiálló
részében – a tüskékben – magát látta. A cserépre ragasztva egy papírt
pillantott meg. Jungkookra vetett egy pillantást, akinek Hanát köszönheti.
– Tudtad,
ugye?
– Hogy
haldoklik? – Jungkook a plafonra meresztette a tekintetét. – Igen… mi… mind
tudtuk.
Jimin
egy erőltetett halovány mosollyal fogadta Jungkook válaszát. Mit tudott volna
rá mondani? Kétségbeesetten rossz lett volna, hiszen tudta, érezte, hogy Hana
föntről őt nézte. Esetleg morogva? Nem, nem tehette ezt azzal a lánnyal, aki
mindig kaktusznak hívta őt. Azért fogadta mosolyogva, mert Hana mindig, mindig
mosolygott, vagy vigyorgott. Persze, fájt neki. Hogyne fájt volna?
Jimin
végre elolvasta az üzenetet, ami a cserépre volt rögzítve. Igyekezett nem elsírni
magát azért, hogy elkésett. Igyekezett nem felsírni. Tartania kellett magát a
legboldogabb, legmosolygósabb pozícióhoz.
„Kaktusz Jiminnek. Mert te nem
egy kaktusz vagy, hanem a kaktusz. Ami folyamatosan virágzik, mégis, ha hozzáér
az ember, megszúrja őt. Miért ilyen nehéz a kaktusz közelében maradni? Miért
nem lehet egyszerűen csak megölelni, hogy ne fájjon semmi?”
Jimin
letette a neki címzett kaktuszt az íróasztalára. Egy nem annyira érdektelen
kérdést intézett Jungkook irányába, aki szinte rögvest válaszolt is. Jimin felvette
magára a kabátját, mialatt mosolygott, ahogyan a vele együtt töltött
pillanatokra gondolt.
Utoljára
a cipőjét vette fel, mielőtt kilépett volna az ajtón, hogy meglátogathassa azt
a lányt, aki minden egyes virág formájában köszöntött rá. Aki hűvös szellőként
cirógatta az arcát, és aki fagyként karolta át Jimint.
Aki
Mennyországgá válva esőcseppeket sírt Park Jimin mosolygós arcára.
Szia! (Előre elnézést kérek az esetleges értelmetlen mondatokért! A fáradság kiütött rajtam.)
VálaszTörlésA fogalmazás szép és igényes, a történet kreatív és aranyos. Élveztem, ahogy olvasás közben egy rövid érzelmi hullámvasútra kerültem.
A komor hangulatot kissé feldobta a lány személyisége, így áthatott az a kellemes érzés, amit sosem tudtam elmagyarázni, de megpróbálom körülírni... amikor valami nagyon szomorú dolog történik, és ebben az állapotban ér valami vidám, és minden rossz ellenére mégis mosolyra húzod a szád. Amikor egyszerre vagy boldog és szomorú. Ez egy különleges érzés, amit nagyon szeretek és itt megtalált, szóval köszönöm!
Nagyon sajnáltam Jimint, amiért olyan makacsul azt hitte, utálja őt a lány... mindezt egyetlen apró megjegyzés miatt.
Nem vártam, hogy ez lesz a vége... a közepetájt volt egy megérzésem, ami átfutott rajtam ugyan, de nem foglalkoztam vele. Nem is volt nagyon időm, hogy elgondolkozzak rajta, hiszen ez egy novella.
Nos, összegezve... ez egy kellemesen eltöltött ~öt perc volt.
Köszönöm! ^^
Szia! Először is, köszönöm szépen azt, hogy szántál az olvasásra, és a vélemény megírására egy kis időt. Nagyon fontos, és kedves gesztus ez az író irányába.
TörlésIgen, megértem ezt a szomorú-de-mégsem hangulatállapotot, nálam is szokott lenni ilyen, főleg a Run hallgatása közben. Ha szomorú vagyok, ez a szám életerőt ad, nagyon sok életerőt, mindeközben ott van az agyamban, hogy mégsem lehetek teljesen boldog ez meg ez meg ez miatt. Szóval igen, teljesen értem.
Úristen! ;_ ; Örülök, hogy megtalált ez a kellemes érzet.
Igen, Jimin... Nos, nem tudom, én úgy voltam a végén, hogy gyűlölni tudtam volna Morgó Jimint. Sokáig agyaltam azon, hogy na most akkor feltegyem-e ezt a novellát, vagy sem. Azt hiszem, őszintén gyűlöltem és szerettem az emberi gyengeségei miatt. De nézzük meg jobban: azért vannak ilyen emberek. Hogy félreértelmeznek egy szót, majd egy egész létet. Úgy gondolom, ez elég érdekes, és mégis tiszteletreméltó. Mindegy is, az ember nem lehet tökéletes, voltaképpen a lehető legtökéletelenebb lény a világon.
Rengeteget agyaltam rajta, hogy a lány meghaljon-e, vagy sem. Az első alternatíva a happy end lett volna, de a végére annyira rám nyomódott a mostani napjaim hangulata, hogy az valami eszméletlen. Tehát, így gondoltam erre a halál dologra. Nem akartam nagyon beleírni, csak kisebb utalásokat szerettem volna. Kisebb utalásoknak értem a haját. Több kisebb-nagyobb zegzugban elhagyta a hajszálait; konklúzió: a rákosoknak hullik a hajuk. Szóval itt volt ez az apró kis darabka, amiben kapaszkodni tudtam. Nem szívesen öltem meg Hanát, mert tényleg szerintem egy elég aranyos karakter lett belőle, de néha nem az író, hanem a történet viszi tovább önmagát. Visszatérve a happy end-re: olyan happy end lett volna, ami magában hordozta volna azt a melankolikus-stílust. (Ez lennék az írói én. Megunhatatlanul hamar megunható drámákat kotyvasztok) Hogy őszinte legyek, a végén arra döbbentem rá, hogy ez a történet -számomra- az emberek apró hibáiról szól, amik az idő elteltével naggyá válnak.
Összegezve, nem mondtam volna, hogy ennyire hosszasan visszaírok. Mindenesetre most minden kijött belőlem, azt hiszem e történet kapcsán.
Én köszönöm a véleményedet és az elolvasásodat! :')
Szia!^^ Hu....Nem tudok nagyon mit mondani...Ez tényleg dráma volt...Ezen én, aki színészkedik, elbőgtem magam...Úgy sírtam, mint amikor ezüst minősítést kaptunk....Ah...Ez... Olyan...Megható volt :-(
VálaszTörlésAnnyira szeretem az ilyeneket, hogy...ah....Remélem írsz majd még ilyet! Kell a 11 éves fejemnek az ilyen xD