vigyen el quebec-be! | 854 | pg-13 | romantikus; fantasy | melyben Dokkaebi azt állítja, hogy beszélgetés alatt az ember lehet szerelmes, viszont Ji Euntaek nem vágyik másra, csak Quebec-re | írói megjegyzés: az első olyan fanfictionom/novellám/one-shotom, amiben nem egy idol szerepel, hanem amit egy koreai sorozatról mintáztam. a dorama címe Goblin, és nem, nem tudtam nem írni a már kijött két részhez valamit, ugyanis nem bírom kivárni a következő részt (messze van még ahhoz a péntek) | történeti előzmények: a novella/one-shot kizárólag a 2. epizód után játszódik, ez csak egy továbbgondolás, a sorozat nem így fog folytatódni, természetesen! a sorozat magyar feliratát köszönöm szépen vajandinak! | ajánlott zene
VIGYEN EL QUEBEC-BE!
Azt
hiszem, túl sok mindent kívánok abban a pillanatban, mikor meggyújtom a
gyufaszálat. Ez azért tűnik fel, mert a tűz már majdnem befalja a mutató- és
hüvelykujjamat, majd hosszabb – valójában csak negyed másodpercnyi – idő után
veszem a bátorságot, és elfújom, szinte egy levegővétellel. Talán kettő is,
vagy három is van.
Félve
meredek a gyufás dobozra. Talán azért, mert megígértem neki, hogy nem fogom
hívni, de most mégis itt van, és tudom – ó szent ég, de még mennyire! –, hogy a
Dokkaebi ott áll, valahol az ágyam előtt, talán – de csak talán – megint abban
a világos színű ruha szettben, steaket majszolgatván. Azonban most nem steak,
hanem valami másféle amerikai étel lehet – ezt onnan tudom, mert már napok óta
nem ettem rendesen (az éhség nagy úr!),
illetve egyáltalán nem fűszeres szagot áraszt magából.
Aztán
leszorítom a szemeimet, félve a reakciójától. De a legnagyobb meglepetésemre
semmit sem szól, sőt, mintha alig mozdulna meg mögülem. Éppen ezért – de csak
ezért –, én szólalok meg:
– Tudom,
hogy megígértem magának, hogy nem fogom idehívni, és tisztában vagyok azzal is,
hogy nem én vagyok a Dokkaebi felesége, mert nem látom azt a bizonyos dolgot… de úgy gondolom, vállalnia kell a
felelősséget, hogyha nem engedett máshol aludni, csak itthon. És csak úgy
mondom, hogy gyűlölöm az otthont, mert nekem nincs ilyenem. – Próbálom nem
elsírni magamat előtte. – És szeretném, ha tudná, hogyha most elmegy,
visszahívom. Ha ezerszer megy el, én ezeregyszer is visszahívom.
Csak
most nézek hátra, egyenesen a Dokkaebi szemeibe, a majdnem pislogókat eltakaró,
barátságos, és régen még vígkedélyű arcra. Azt hiszem, egy halovány mosoly
játszadozik az ajkain, legalábbis, pont így látom a sötétben. Még akkor is,
mikor széttekint a szűk szobámon.
– Te
tényleg szegény lehetsz. – Fintorogva nézek rá, de ő egyetlenegy pillantásra
sem méltat. – Ne nézz így rám, inkább menj arrébb. – Azt teszem, amit mond. –
Nézd, mit hoztam neked.
És
elővesz a fekete kabátja belső zsebéből egy nagy hamburgert. Ő hot-dogot evett,
mert most már a szája szélét törölgeti egy szalvétával. A párnámra helyezi a
gyorsételt, én pedig korgó gyomorral az ételre sandítok. Ez nem ér! De a
fejemet csóválom.
– Nem
eszem meg!
– Örülnék
neki, ha most az egyszer nem makacskodnál.
– Hogyha
megeszem, el fog menni. Ismerem magát már annyira.
– Akkor
mit akarsz, Ji Euntak?
– Beszélgetni.
– Az
emberek képesek egy beszélgetés miatt a másikba szerelmesek lenni. – Arrébb tolom
a hamburgert, az ételtől ódzkodva. – Még mindig úgy hiszed, te vagy a Dokkaebi
felesége?
Itt
egyből felülök, annyira váratlan, hogy fel se mérem a helyzetet, mert a
következő pillanatban az ő arca csak pár milliméterre lehet az enyémtől. Mind a
ketten meglepődünk, és hiába is élvezem a romantikusnak mondható töredéket,
mert a több mint kilencszáz éves Dokkaebi elhúzza a fejét. Szerintem azért,
mert ő nem hisz abban, hogy én, Ji Euntak, a Dokkaebi hírhedt, vagy annyira
mégsem hírhedt felesége vagyok.
– Kizárt
dolog, hogy szerelembe essek magába, csak egy beszélgetés alatt – mondom neki
határozottan, egyáltalán nem megszeppenve és merően a szemeibe nézve. Talán
túlságosan is merően, mert ő elég komoly ábrázattal tekint vissza rám. – Ha nem
beszélgetünk, vigyen el legalább Quebec-be! – említem meg a kanadai várost. Már
szólásra nyitná a száját, de nem hagyom annyiban: – És nehogy azzal jöjjön,
hogy nem vagyok értékes magának, mert itt van ez a hamburger az orrom előtt, és
itt van maga is, és arról papol nekem, hogy az emberek egy beszélgetés miatt is
szerelembe tudnak esni. Akkor hogy is van ez?
Dokkaebi
felvonja a szemöldökét, és megint eltünteti a hamburgert a fekete kabátjában. A
korgó gyomrom ellenére, a hamburger az a dolog, amit most képtelen lennék
megenni, ha attól félek, hogy nagynéném jelenlegi pillanatban felkel, és a
szobámba toppan, vagy pedig a már többször látott Kaszás bukkan fel Dokkaebi
helyett. Ezért van szükségem most Dokkaebire. Legalábbis, azt hiszem, hogy csak
emiatt van szükségem rá.
Aztán
egyszer csak felemelkedik az ezernyi valót átélt Dokkaebi (a feje búbja már-már
súrolja a plafont), és a kabátzsebekbe temeti a kezét. Mielőtt még
belefeledkeznék a sármos arc kielemzésébe, mind ketten meghalljuk a nagynéném
lépéseinek hangját. Én ijedten nézek rá, már-már gyilkos szemekkel, hogy mégis
itt lenne az ideje indulnia, de ahelyett, hogy eltűnne, inkább a szobaajtó felé
veszi az irányt.
Azon
nyomban felpattanok az ágyamról, pizsamásan, és megragadom azt a karját,
amelyikkel az ajtót szerette volna kinyitni. A nevelőanyám lépései egyre
közelibbnek tűnnek.
– Maga
teljesen megvan zakkanva? – torkollom le, és nem kapok mást válaszul, csak egy
félszeg mosolyt, és egy ajtónyitást.
Leszorítom
a szemeimet, megint. Tudom, hogy a Dokkaebi eltűnt, és azzal is tisztában
vagyok, hogy a nagynéném kinyitotta az ajtót. Ennyit arról, hogy békés és kellemes éjszakám lehetne – gondolom magamban.
De
a legnagyobb meglepetésemre a nagynéném nem szól semmit. És tulajdonképpen van
egy olyan másik legnagyobb meglepetés, hogy valaki közelebb húz magához – és biztos
vagyok benne, hogy ez nem nagynéném ölelése, mert akkor előbb fojtana meg vele,
mint kedveskedne.
Mire
kinyitom a pilláimat, csak a Dokkaebi mosolygós, végre-valahára boldog arcát
látom magam előtt, és először fel sem fogom, hogy miért mosolyog ennyire.
Majd
feltűnik az a bizonyos hotel, és a zöld pázsit, amit legelőször láttam itt,
vele, és nem sokkal később már azt a kanadai, Quebec illatot érzem, amire már
annyira vágytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
1. Véleményekért/kritikákért nem harapok, tessék csak nyugodtan írni.
2. Mostantól névtelenül is írhatsz!