JUNGKOOK ㅡ A CSÓKRABLÓ

a csókrabló | jeon jungkook [bts]; kang sora [oc]; kang nagybácsi [oc] | 3 119 | pg-13 | romantikus; dráma; lélektani | melyben egy gazdag lány találkozik egy suhanccal az általa utált könyvesboltban, éjszaka.

A CSÓKRABLÓ

Miközben a könyvmániás nagybátyám éppen az egyik létrát viszi a hatalmas helyiség másik végébe, addig unottan fogom az államat a kezeimbe. Igyekszem megint elővenni a telefont a nadrágzsebemből, de tudom, hogy Kang nagybácsi megint halkan lehurrog – sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy legközelebb el is fogja venni tőlem. Éppen porolgatja a könyveit, pedig már biztosan leporolta azokat.

A szemeimet forgatom, miközben az ujjaim akarva-akaratlanul is a nadrágzsebembe kúsznak, egyenesen a telefonom irányába. Éppen nézem a hírportálokat, miközben a nagybácsi valamit dúdolgat egymagában – talán egy klasszikust? –, én meg még mindig magamat unva ebben a porfészekben, visszaírok a barátnőmnek, aki csak később bír reagálni: a telefon hangos pityegéssel adja ezt tudtomra.

Ami a világ legrosszabbját jelenti: Kang bácsi nyugodt tekintete hirtelen elkomorodik, a dúdolás, illetve a portörölgetés hirtelenjében abbamarad, ő meg soha nem ismert gyorsasággal kerül a padlóra, majd elém; s nem sokkal később a kezébe kerül a telefonom is.

-–   Kang bácsi! – nyögöm unva már a noszogatást, hadd internetezzek még egy kicsit. – Kérem, ne vegye el! – teszem hozzá drámaian, hogy valamilyen hatást váltsak ki belőle.

– Megmondtam, Kang Sora, hogy amíg énrám vagy bízva, addig nincs telefonozás. Kérlek, tartsd tiszteletbe a kérésem – feleli rá a mély hangján, a telefont az íróasztala egyik kulcsos fiókjába téve.

–  De Kang bácsi! – kiáltok rá tiszteletlen módon. Újabb sóhaj a részemről. – Tizenhét vagyok már, Kang bácsi – nyüszítem.

–  Hisztivel nem mész semmire sem, kisasszony! Nem a kisujjadból rángattál ki. – Csóválja a fejét bosszúsabban, mint valaha. Útja újból a létra felé tart, ezentúl sokkal lassabban, mint mikor a telefonomat vette el. – Aigoo, a mai fiatalság szemernyit sem törődik a könyvekkel, hiszen állandóan azt a tapogatós telefont nyomkodja.

Rutinosan mozog a létrán, mialatt összevissza csapkod a kezével és mutogat, hogy milyen rosszul vagyok nevelve, hogy mit kellene kezdenie anyámnak és apámnak velem, hogy milyen rossz ez a mai pórnépség, az X-generációtól kezdve, egészen az Y-ig, akik nem képesek értékeli a kortárs irodalomtól elkezdve egészen a szépirodalmat, és helyette „azt a tapogatósat nyomkodják”.

Annyira rosszul esnek az igaztalan szavai, hogy muszáj átmennem a könyvesbolt másik, egy kisebb részlegébe, hogy ott találjak megnyugvást, ha már a telefonomban nem tudok. Persze, a pökhendi nagyúr, a nagybácsi, még mindig szitkozódik, átkozza a korosztályom minden szépséges problémáját.

Leülök az egyik könyvespolc végébe, miközben a könyvcímeket olvasom, de még ez is untat.

A nagybácsim eldugott könyvesboltjában, ami nem található máshol, csak egy mihaszna, majdhogynem összeeső házban, hat részleg van. Nagybácsi különös megszállottja a szépirodalom szépségeinek, tehát abból van a legtöbb könyv. Utána a filozófia, a pszichológia, illetve a pszichiátria könyvek kapnak nagyobb teret; majd a természettudomány, a Föld, a csillagászat, nem utolsó sorban a nyelvek; majd az életmód; és amit a legkevésbé szeret: a kortárs irodalom. Szerinte az idetartozó könyvek kilencven százaléka csak holmi ponyva, és egyszerűen képtelen megérteni, hogy az olvasónak márpedig erre lenne szüksége. A hatodik részleg nem éppen könyvekkel kapcsolatos: nagybácsi még a könyveken kívül, nagy szerelmese a zenének, és hiába született az ötvenes (vagy hatvanas?) években, őrülten imádta a Pink Floyd, vagy éppen a Nirvana szépségeit.

Valahol a szépirodalmi részleg egyik pontján ülhetek, mert világhírű, már vagy több mint száz éve meghalt költők és írók neveit olvasom. Ösztönösen egy könyvért nyúlok. Arthur Rimbaud, olvasom magamban. A neve egyáltalán nem ismerős, mindenesetre kinyitom a könyvet. Versek tömkelege jelenik meg előttem, ahogyan végigpörgetem a lapokat, majd furcsamód olvasni kezdem azokat – azonban még mindig nem köt le eléggé, mint a telefonozás.

Arra ébredek fel, hogy valaki ledönti a könyveket egy messzebbi helyről. Mintha valamit még nyögne is mellé. Meg káromkodik. Egy kukkot sem merek mondani. Kikukucskálok a polc mögül, és észreveszek egy sötét alakot, amint levesz egy bakelitlemezt zenei részlegről.

Csak most tűnik fel, hogy este van. Vagy éjszaka? Mindenesetre elég sötét van ahhoz, hogy tudjam, már vége a nappalnak. Az alak mozgolódik, és lemezlejátszót keres. Az ujjai fürgén futkosnak a bakelitok gerincén. Tudom, hogy patyolat tiszták, mert Kang bácsi nem hagyja őket beporosodni. Aztán a fiú – mintha tudná, hogy valaki őt bámulja –, ösztönösen hátrafordul. Majdnem rám néz. De csak majdnem, mert én reszketve visszaülök az alvóhelyemre. Mikor eltelik legalább egy perc, újból kidugom a fejemet, hogy rálátást nyerhessek az ismeretlenre. De már nincs ott. Nem látom a fekete árnyat. Még a bakelitlemez is a helyére került. Talán csak álmodtam volna?

– A köpeny vállamon már eszmévé szakadt…*

Annyira meglepődök, hogy ott suttog a hátam mögött az ismeretlen, hogy rögtön felsikkantok. Már éppen esnék hátra, mikor hirtelenjében a bájos idegen, gyengéden megtart. A fülemnél érzem a leheletét, és az arcomon a pillantását.

De ez az egész pillanat a lehető leggyorsabban elmúlik, mikor egy mozdulattal maga elé fordít. Csak ekkor veszem észre a szép szemeket, melyeket alul karikák díszítenek, és a kócos hajat, mely félig-meddig a szemöldökébe hull. Ujjas kesztyűjével arrébb igazítja a haját, majd széles mosollyal

– Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt…* – folytatja, de én csak felvonom a sötétben szemöldököm.

A fiú nálam jóval magasabb, de egyáltalán nem néz ki se pedofilnak és se szatírnak. Csupán csak pár évvel idősebb lehet nálam, így kételkedek abban, hogy részt venne egy bűntettben.

–  Ne nézz idiótának – forgatja meg a szemeit suttogva. – Arthur Rimbaud. Épp aktuális. – Még mindig, ahogyan, amennyire csak lehet, hülyén nézek rá. – Kóborlásaim. Ezt olvastad, nem?

És az orrom alá nyomja a nagybácsi könyvét. Már-már annyira, hogy még elolvasni sem lehet, de azért kiveszem a sötétben, hogy valóban ezt a verset hangoztatta. Még mindig nem értem, hogy mi a jó fészkes fenét keres itt egy ismeretlen fiú. Hosszas keresgélés után visszateszi a könyvet a helyére. Majd elindul vissza, ahonnan jött. Felkap valamit – talán a táskáját –, hogy kivegyen belőle két zsemlét.

– Kérsz? – kérdezi, majd leül a földre, nem érdekelve az, hogy a nadrágja piszkos lesz-e, vagy sem.

– Ez a nagybácsim boltja.

–   Nem fogom még egyszer megkérdezni. Ez az utolsó, hogy megkérdezem. – Sóhajt. – Kérsz? – Korog a gyomrom. Egyszer, kétszer, és ha ez nem elég, akkor harmadjára is. – Ha nem kérsz, megeszem. Márpedig többet nem fogok adni, ezt bizton állíthatom – mormogja már-már elhalt suttogással.

Újabb gyomorkorgás, majd megelégelem. Ki tudja, mióta nem ettem. Talán órák óta. Elé ülök, törökülésben, és azon nyomban, kissé durván, de kikapom a kezéből az egyiket. Egyből beleharapok.

–  Hé, hé, hé! Mit művelsz? – rivall rám rögvest. De csak a nyelvemet kidugva csámcsogom tovább az ízletes zsemlét. Már nem is tudom, mióta nem ettem ilyet. Aztán egyik pillanatban a zsemlét az enyémnek érinti. És véletlenül az ujjait az én ujjaimhoz is. Újból flegmán bámulok rá. – Zsömipacsi. Szertartás, minden egyes zsemleevés előtt. – De csak vidáman majszolom tovább a zsemlét, mit sem törődve szószátyár stílusával. – Szeretsz könyveket olvasni, nem? – érdeklődik halál nyugodtsággal, kedvesen.

– Nagyon nem – csóválom a fejemet. – Isten ments, hogy olvassak…

–   Szóval te is a telefont nyomkodó pórnépséghez tartozol? – néz rám majdhogynem kiguvadt szemekkel, és én itt egy kicsit – vagy nagyon? – igazán elszégyellem magam. Csak legyint, majd hozzáteszi: – Hagyjad. Megszoktam.

Itt némán tovább eszi a zsemléjét, én pedig kapok a rövidke, pár másodperces alkalmon, hogy végigpalástoljam ezt a gyermeki, mégis férfias arcot. A kinézetéből ítélve, körülbelül tizenkilenc évesnek nézném. Tanuló? – hökkenek meg. Aztán a mosolygós szemekben észreveszek valamiféle kétségbeesést is, amit eleinte furának találok, mert a korosztályomban fellelhető bájgúnárok tekintetében soha nem véltem felfedezni ezt. Majd a ruhájára nézek: egyáltalán nem tiszta, és többnaposnak tűnik, mint az ember gondolná. Nekem ez is érdekes, mert képtelen vagyok tizenkét óránál tovább hordani egy ruhát. Utoljára a tekintetem a zsemlén nyugszik: a fiú arca egyre gondterheltebbnek tűnik, és talán a mosolygós, lökött arc mögött talán több van, mint egy vicces ember. Visszatérve az igen különös, nyugatias stílusú ételhez: semmi sem fogy belőle, és a srác – maximum csak csipeget, és úgy tolja a koszos ujjaival a szájába a darabokat. Nem tűnik boldognak.

Egészen addig tűnődöm ennek a fiúnak a látványában, ameddig rám nem emeli a majdhogynem fekete szembogarait. Lesütött szemekkel összpontosítok a padlóra, mialatt a szívem hevesen ver valahol a bordáim mögött. Eddig soha nem hittem volna, hogy egy ilyen fiú ennyire megnyeri a személyemet – sosem voltam hozzászokva az efféle suhancokhoz.

Most már nem is tűnik annyira rémesnek ez a könyvesbolt. Sőt, valami annál szebb dolognak látom, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez a különleges fiú az oka az egésznek. Az ismeretlen most hangosan sóhajt, és nagyot harap a zsemlébe. Hümmög. Élvezi az étel ízét. Nekem szokatlan.

– Hogy hívnak? – kérdezi rám pislantva.

–  Kang Sora – csak úgy kiszökken a szájamon, és észre sem veszem. Mintha nem is én mondanám, mert hiányzik belőle az a tipikus nagypofájú, Kang Sorás határozottság. A fiú rám néz, nagy somolygással.

– Jeon Jungkook – mondja ő is, kicsit nagyobb hanyagsággal és lazasággal, mint én. Fordítva kellene lennie, de nem tudok tenni a hangszálaim vékonysága ellen szinte semmit.

Újból csönd, egészen addig, ameddig a zsemle felét meg nem eszi. Utána már csak azt látom a sötétben, ahogyan visszagyömöszöli egy zacskóba, majd a maga mellett lévő táskába teszi azt. Zsemlék egymás hegyén-hátán. Magamban arra jutok, hogy biztosan úton van. De hová? Ugye, most nem fog elmenni?

Aztán elővesz a táskájából egy két literes üveget, ami szinte teljesen üres.

–  Kérlek So, mondd azt, hogy van itt mosdó. – Olyan kétségbeesetten formálja a szavakat, amilyen kétségbeesettséget soha nem is hallottam életemben. Apám sosem volt kétségbeesett a víz miatt, mert nálunk mindig volt elegendő. Apám csak az üzleti munkája miatt képes letargiába esni. – Több órája nem ittam.

Anya gyerekkorom óta azt veri belém, hogy muszáj meginnom három, vagy három egész öt liter vizet. Néha elegem van belőle, és kénytelen vagyok hazudni neki sokszor, mert nem vallja be, hogy a kettő is elég. Azonban inkább elegem van a szüleim nemtörődömségéből, mint hogy engedelmeskedjem a cégvezető apámnak, és az otthon sosem dolgozó anyámnak. Nekik sosem voltam elég fontos, ezért is lógok éjt nappallá téve a telefonomon. Úgy hiszem, egyszer majd észreveszik, ha romlanak a jegyeim. Egyébként, az utóbbi hetekben szerintem a drága apám rájött, hogy valami nincs teljesen rendben. Azért feltételezem ezt, mert furcsamód a rossz dolgozataimra is legalább „jó” érdemjegyet kapok – és fogadjunk, apu járult hozzá ehhez az egészhez.

Ezekkel a gondolatokkal indulunk el mind a ketten a mosdó felé, hogy feltöltse az üvegét. De félig se tölti meg, mert utána a szájához emeli, és nagyokat nyel, én pedig csak most látom rajta, milyen és mennyire szomjas. Két ilyen kört fut, és a végén úgy veszi a levegőket – azonban elégedetten, diadalittasan vigyorog mindeközben –, mintha öt kilométert rohant volna végig, megállás nélkül.

– Ugye hívhatlak Sonak? – egy kicsit liheg. Egy nagyon kicsit.

– Van más opció?

– Hát, lehetsz Soso, So, de Sorának nem hívlak szívesen. – Meg akarom kérdezni, hogy miért: – Túl sok Sorát ismerek. A So egyszerű, könnyed, és erről majd csak te fogsz eszembe jutni, senki más. – Itt elmosolyodik, én pedig azt hiszem, egy kicsit zavarba esek, mert olyan módon ejti ki azt, hogy „te”, hogy egy kicsit, egy nagyon kicsit fontosnak is érzem magam tőle.

Miközben feltölti az üveget, szólásra bírom az ajkaimat:

–  Suhancnak tűnsz – csak úgy kibukik belőlem, és egy pillanatra elfelejtek levegőt is venni, mert nagyon félek, hogy megbántottam őt. De ehelyett elkezd nevetni.

– Nos, köszönöm a bókot. – Itt már rácsavarja az üvegre a kupakot, majd újból le, mert eszébe jutok neki én is. Elveszem, mert nem csak éhes voltam az előbb, hanem jelenleg majd’ szomjan halok. – Az eddigi utam során senki sem díjazott ilyen szóval. Eddig te vagy az első, So.

– Sajnálom – mondom leszegett fejjel.

– Nem. – Itt újabb mosoly kerül az arcára, és a fejét csóválja. – Valamennyire igazad van. Tudod, én a szegény szülők egyetlenegy gyermeke vagy. Gondolom – itt felvonja a szemöldökét –, hogy te meg éppen gazdag szülőket birtokolsz.

–  Bár fordítva lenne! – És akkor egyetlenegy percre elképzelem: bár én lennék suhanc helyette, és nekem lennének piszkos körmeim, nem neki. Bár én nem innék két litert egy nap, bár én hordanék többnapos göncöket, bár én ne szoktam volna hozzá a kényelemhez. – Megkérdezhetem, hogy miért? Menekülsz valami elől?

Itt újabb röhögés az ő részéről, bár biztos vagyok benne, egyáltalán nincs fényűző élete, mint nekem.

–  Nos, az emberek ötféleképpen kezelik a konfliktushelyzeteket. Van, aki alkalmazkodik máshoz; van, aki kompromisszumot köt; van, aki inkább verseng; és van, aki inkább megoldja a problémát, és van, aki inkább elkerüli őket. – Visszaadom az üveget, és mikor elmegy mellettem, csak akkor tűnik fel igazán, hogy mennyire, de mennyire magas, és vékony, valamennyi izomköteget viselve a karján. Most már a könyveket nézi. – Többször kitöltöttem a teszteket, és általában mindig ez jött ki nekem. Elkerülés. De valahogyan a te szavad, a „menekülés”, talán többet mond.

– Miért?

–   Talán az lenne a helyes, hogy: kitől? Vagy: a problémától? De lehet, hogy a legjobb kérdés a következő: magadtól? – Nem merek megnyikkanni. A szavai játszi könnyedséggel jutnak el a fülemig, és talán a kellemes hangja miatt sem akarok én megszólalni. Valahogyan nem illene ide: a gazdag lány a hangját hallatja ebben a… porfészekben? Nem, valahogyan ebben a pillanatban nagyon nem tűnik úgy, hogy az lenne. – Egy kedves barátom szokott ilyenekről beszélni – teszi hozzá. – De tudod, én ebben a pár hétben úgy érzem, mindentől menekülök. És azt hiszem, leginkább magamtól.

Meg akarom kérdezni tőle megint, hogy: „miért?”. De dúdolni kezd. És hiába mondtam rá azt, hogy suhanc, hiába néztem rá először furcsán, hiába piszkosak a körmei és a ruhái, nem tudok nem úgy tekinteni erre a barátságos, egyáltalán nem durva arcra, mintha senkije se lennék. Dúdolás után fütyörészik, közben őt vizslatom a tekintetemmel, mintha attól félnék, hogy eltűnne.

– Nem akarok a szüleimre szégyent hozni. Azt mondták, nekem tanulni kell, de nem tudok tanulni. Sohasem tekintettem életnek a lexikális anyagok magas fokú tudását, ha az oktatás kiöli az emberből a kreativitást. Ez az emberek idiótáknak nevezett őrültsége.

Így minden érthetővé válik, miért olyan, amilyen, hogy miért teszi azt, amit.

– Nem akarom nekik elmondani, mennyire, de mennyire sajnálom, hogy megbukok minden vizsgán.

– És hetek óta tengődsz?

– Nem tengődök, csak menekülök.

– És van valami célod? – Itt felkapja a fejét, és kérdő pillantást vet rám. – Úgy értem, valahová csak tartasz. Az ember mindig tart valahová, nem?

–   Még nem tudom. Eddig az a tervem, hogy részmunkaidőt vállalok el majd valahol, hogy pénzt keressek. De szobát kivenni meg drága lenne. Így is alig van pénzem.

Nem tudom, mit mondhatnék. Én sosem szenvedtem nincstelenségben, én sosem tudtam átérezni igazán a szegények fájdalmát. Jungkook nem is figyel rám, mert inkább a könyvekkel törődik. Gőzöm sincs, miket kereshet. Majd hosszas nézelődés után, jó néhánnyal a kezében, megkeresi a táskáját, és leül mellé. Én is éppen így teszek, mert követem őt: nem akarom szem elől téveszteni. A sötétben aligha tudom kivenni a kötetcímeket, de biztos vagyok benne, hogy mindegyik könyvben versek vannak. Nem kortárs – egyik sem az.

Jungkook mosolyog. Haloványan. Még nem nyitja ki a könyvet, mert rám néz, és talán úgy érzem, egy kicsit belém lát. Szavak nélkül – és az az igazság, hogy még soha nem éreztem ilyet úgy, igazán.

–  És te hogy kerülsz ide? – kérdezi halkan, alig érthetően, de mivel túlságosan is közel vagyunk egymáshoz, ezért szinte egyből megértem a kérdését.

– A nagybácsimé a bolt. De mivel engem nem igazán bír, szerintem direkt bezárt ide. A telefonomat pedig elkobozta.

Alig veszem észre a tér- és időbeszűkülés miatt, hogy kisimít az arcomból egy kósza tincset.

– És? Bánod?

Elképesztően közel vagyok az arcához, és egyedül, amire összpontosítani tudok az az a gondterhelt mosoly, ami miatt a technológiamentességet, ezt a könyvesboltot egyáltalán nem is bánom. És a nagybácsimat se, aki undok módon itt hagyott.

Szavak helyett csak megcsóválom a fejemet, és éppen, hogy felfogom azt, hogy Jungkook még közelebb fog magához, mint kellene. Most is ugyanazokkal a mosolygós, barátságos szemekkel néz rám, amikben látom a kétségbeesést, a menekülést – magától, a tanulástól, a szüleitől és az élettől egyaránt. És abban a pillanatban valahogyan, valamiképpen egy kicsit meg akarom menteni és talán – de csak talán – emiatt is csókolom meg – vagy ő engem? Pedig még soha nem csókolóztam. És egy kicsit lihegve válunk el a másiktól, majd utána is megszakítjuk a szánk közti távolságot. Ebben a pillanatban valahogy nem számít, hogy szegény, mert talán a következőben (mikor már nem csókoltuk a másikat), már én is az voltam.

Hosszasan néz rám. A szemeiben bűntudatot veszek észre.

–  Ugye tudod, hogy ez volt a legeslegelső csókom? – kérdezem tőle, mert bízom benne, hogy ezzel egy kicsit oldjam a köztünk lévő feszültséget.

– Tehát azt akarod mondani, hogy egy csókrabló vagyok? – Csak vigyorgok rá, megfeledkezve arról, hogy nem én vagyok az ő célja. Lehet, hogy nem is leszek. Ez a fiú pedig, valószínűleg soha nem is engem keresett.

Ő nem vigyorog, hanem teljesen komoly. A jobb kacsómat közel szorítja az ajkaihoz.

– Tovább fogok menni.

–  Tudom. – Határozott akarok lenni, de a hangom mégis megremeg. Túlzás lenne azt mondani, hogy ez idő alatt szerelmes lettem belé, de láttam benne valamit, amit magamban sosem. – Nem lehetne, hogy mégis hazamenj?

Rám néz és mosolyog. Mindig mosolyog. De a tekintetében most a barátság, a kétségbeesés, a menekülés és a bűntudat mellett bánatot is észreveszek. Szánalmat. Nem mondom azt, hogy mennyire, de mennyire utálom. Nem tudom a fejéhez vágni.

–   Nincs miért hazamennem, So – mondja halkan, épp annyira, hogy minden szavát értsem, és tudjam, hogy mind-mind kristálytiszta.

És később már ott fekszünk egymás karjában, egy szót sem szólva a másikhoz. És igyekeztünk nem belehalni abba a gazdag szegénységbe, amilyenek lettünk a csók által: ő gazdag, mert megtörtént és én szegény, mert soha nem csókolhatom meg őt többet.

×××

Reggel Kang bácsi ébreszt. Kétségbeesettnek tűnik, ugyanakkor valamennyire dühösnek is. Az előbbi azért, mert itt hagyott: én azonban nem szólok azért, hogy a hajnal folyamán valakitől vizet és ételt is kaptam. Az utóbbiért azért, mert állítása szerint valaki könyveket lopott. Az ő legkedvesebb verseskönyveit, de ez valamiképpen ostobaság is, mert Kang nagybácsinak minden könyv fontos.  (Illetve még felbosszantotta őt az is, hogy jéghideg van. Csak ekkor tűnik fel, hogy Jeon Jungkook, akit én suhancnak hívtam, voltaképpen az ablakon jött és ment.)

Nem igazán figyelek rá, mert azt a Jungkook nevezetű, barátságos tekintetű, de valójában szomorú fiút keresem, aki a hajnalban csókot adott. De a hűlt helyét találom magam mellett. Döbbenten veszem észre, még álomittas szemekkel, hogy a fejem alatt, párnaként, egy könyv van.

Mosolygok, mikor meglátom az Arthur Rimbaud kötetet. Végigsimítok a borítón, és csak akkor nyitom ki a könyvet, mikor egy papírlapot látok kilógni valahol a könyv közepéből. Meglepetten nézem, hogy egy verset találok ott, egy más színű lapra írva. Pont a Kóborlásaim mellett.

Szegény voltam, míg te

gazdaggá tettél. Hitted,

hogy csókoddal szerethetnél.

Hontalan suhanc voltam,

és te még így is, így is

szerettél.

Ha felkelsz, nem találsz,

de itt hagyom nyomom,

hogy reggel megtalálj.

Ha olvasod hát:

emlékezz, ki lopta csókod,

mert úgy is visszajár.

– a te csókrablód

Talán egy kicsit összeszorul a szívem a nekem írt levelet olvasván. Tudom jól, hogy tart valamerre, csak azt nem, hogy melyik irányba. Vagy valóban tovább megy, vagy a hajnali után hazaindult, hogy szembe nézzen a legnagyobb félelmeivel.

De én jól tudom: bárhogyan is döntött, mindenképpen a jó utat választotta.