YOSEOB ㅡ BUBORÉK OK

buborék-ok | 1 046 | yoseob; kislány(ok) | fluff | pg-13 

BUBORÉK OK

„A kisfiú egyre csak bámulta, bámulta és bámulta a csillagokat, egészen addig, mígnem jött a buborék.”

Annak ellenére, hogy rettentő hideg volt azon a felhőtlen, csillagos, szentjánosbogaraktól fénylő éjszakán, Yoseob kint bámulta, bámulta és bámulta a fölötte elterelő csillagok halmát. Folyamatosan is számlálta a végtelen égbolton a csillagokat, újból és újból, de soha nem jutott el ötvennyolcnál tovább. Az oka az volt, hogy túlontúl is sok volt belőlük, és ebbe a tudatba teljesen belezavarodott, mert nem tudta mi volt az, amit megszámolt, és nem tudta, hogy most merre kellene mennie: talán jobbra, balra, lefelé, vagy fölfelé?

Szóval csak bámulta, bámulta, és bámulta. Hajthatatlan szenvedélye lett a csillagnézés, még az imádott nővére sem tudta őt leszoktatni róla. A szüleiről meg ne is beszéljünk. Egyszerűen ott feküdt egy maximálisan kiterített lópokrócon, a Keleti-tenger partjánál, élvezve a nyári hullámcsapásokat, és a csillagok társaságát. Nővére durcásan fonta keresztbe kicsiny karjait, éppen anyukájának visítozott, hogy be szeretne a házba menni, lefeküdni. De az öccse még mindig bámulta, bámulta és még mindig bámulta. A szülők később megegyeztek abban, hogy míg az egyikük beviszi a hisztis testvért lefektetni, addig az apuka mosolyogva vigyáz kisebb gyermekére a teraszon ülve, semmit sem szólva hozzá, s mikor lehunyja a gyermek pilláit, akkor az ágyba teszi.

De Yang Yoseob csak bámulta.

Bámulta.

És bámulta.

Elaludni sehogyan sem tudott. Sőt, furcsa mód édesapja szundított el a teraszon, a falnak vetve hátát. De Yoseob ezt nem tudta, hiszen csak bámulta, bámulta és bámulta a csillagokat, egészen addig, amíg menten úgy nem érezte, hogy szinte minden egyik rázuhant. Szinte beleremegett ebbe a különös érzésbe, még talán kicsit meg is ijedt – furcsa volt, túl furcsa, és még soha nem tapasztalt ilyet.

A következő pillanatban azonban (mikor még mindig bámulta, bámulta és bámulta a csillagokat), egy buborék haladt el az arca előtt, ám hirtelenjében megállapodott a pisze orra hegyén, ami váratlanul ezerfelé pukkadt. Volt buborék, nem volt buborék. Léptek zaját hallotta, meg is rémült, és megborzongott, ahogyan harsány nevetést hallott. Aztán egy test érkezett mellé. Egy piciny test, de ő azt akkor még nem tudta, épp ezért leszorította a szemeit.

– Szia.

Valamiért, a kicsi Yang Yoseob nem akart hinni a fülének – s később a szemének sem. Mikor fokozatosan kinyitotta pislogóit, a szeme elé egy csodálatos kislány került. Kis mandulaszemei, arcához képest valóban aprók voltak, a haja meg rövid és egyenes. Yoseob alig bírt levegőt venni a kishölgyemény leírhatatlan látványától. Száját köszönésre formálta, de torkából nem jöttek ki hangok, a kezei pedig remegtek; egyáltalán nem ismert magára.

Köszönni akart, de nem tudott. Kommunikálni szeretett volna, de sehogyan sem sikerült a leányzóval, aki éppen a füle mögé tűrt egy kósza tincset. Irgalmatlanul fújt a szél, a lány pedig láthatólag fázott.

– A buborékért jöttem, hogy megnézzem, hogy pukkad szét. Azt hiszem, a szél pont erre sodorta.

Yoseob megrémült. Attól félt, hogyha elmondja, pont ő tehet arról, hogy a buborék végleg elment, akkor a lány is itt hagyja őt. Azon nyomban felült (végre nem bámulta, bámulta és bámulta a csillagokat), eszét vesztve kereste-kutatta a lópokróc alatt azt a kis gömbölyű alakú dolgot, ami valójában az orrán oszlik szét. Aztán szégyellve az igazságot, lehajtotta a fejét, és ezt suttogta:

– Ne haragudj. Azt hiszem, hogy éppen az pattant szét régen a bőrömön.

Yoseob nem bírta ki, hogy ne mondja el az igazságot. A lány megrázta a fejét, s kérdés nélkül mellé telepedett. A kezei között egy buborékfújót szorongatott, amit épp annyira imádott, mint Yoseob a csillagnézést.

– Te mit csinálsz? – a lány szemei kitágultak, fogalma sem volt arról, mit keres itt egy nála idősebb, egyedül a lópokrócon.

– Csak nézem a csillagokat – Yoseob mosolygott, és mióta a kislány feltűnt, csak most gondolt először a csillagokra.

– Az micsoda? – Ezt akkor kérdezte az idegen kislány, mikor egy újabb buborékot fújt, ami most a lepedőre telepedett le. Megszállottan figyelte azt, amint a buborék szétpattan, és helyette az ég adta világon semmi sem maradt.

– Az egy olyan dolog, mikor az ember csak bámulja, bámulja és bámulja a csillagokat.

– Szóval te csak bámulod, bámulod, és bámulod a csillagokat? Mi a szép ebben? – A lány nem értette.

Yoseob csak nézte a csillagokat, egyetlenegy másodpercre sem néz az immáron mellette fekvő kislányra. A tenyereit a feje alá helyezte, szélesen elmosolyodott. Egyáltalán nem vette szívére az előbb hallottakat. A két gyerek feje éppen, hogy összeért, kezük sem volt olyan messze a másikétól.

– Épp az a csodálatos benne, mint a buborékfújásban. Nem tudod miért gyönyörű, de mégis megnyugtat.

A szél hirtelenjében feldühödött, a lány haja összevissza szállt a sötétben a csillagok alatt, és a feltámadt fuvallat addig-addig hordta a buborékot, ameddig az meg nem állapodott kicsi Yoseob magas homlokán, és hangtalanul szét nem robbant rajta.

– Tényleg sajnálom. – Yoseob kérdőn felé fordította arcocskáját, a nála látszólag fiatalabb pedig lesütötte a szemeit. – Tudod. Hogy tönkretettem a csillagbámulásodat.

De Yoseob megcsóválta a fejét.

– Nem haragszom. Szerintem a buborék az oka, hogy mi ketten találkoztunk. Tudod. A buborékok.

Aztán Yoseob megfogta a lány kezét. A két kis tenyér pontosan egymásba illett, mint egy kirakós egy-egy darabja. Majd a kisfiú felnézett az égre, hogy tovább nézze a csillagokat.

Bámulta, bámulta és még mindig bámulta. De most egy kislánnyal együtt.

Bámulta.

Bámulta…

…és még mindig bámulja.

Ennek az álomszerű valóságnak már vagy harminc éve. Most itt van harmincöt évesen, és még mindig éjszakánként a felhőtlen égboltot bámulja, holott közel sincs annyi ideje, mint régen amennyi volt. És most nem olyan, mint régen, hiszen kakaó helyett feketekávét iszik; homok helyett udvaron fekszik. Ráadásul hamarosan őszbe fordul, mégis olyan fülledt idő van, mintha mégsem késő nyár lenne.

Aprócska zajt hall a sövény környékén, de az se perc alatt elhal. Arra gondol, hogy talán egy kutya az, mert valójában már találkozott néhánnyal, amik csak barátkozni akartak. Így nyugodtan visszahanyatlik a lópokrócra, ám a legközelebbi pillanat alkalmával muszáj meglepődnie: egy kiskéz tapad a csuklójára.

A kislány mosolyog, de fáradtan. A férfi pedig ráhunyorít, aztán szorosan leszorítja a szemeit.

– Haneul, megmondtam már, hogy ne hajítsd direkt errefelé a buborékfújódat, hogy ide gyere mellém.

A kislány – haja fekete és rövid, szemei kicsik –, lebiggyeszti ajkait. Azért csak Yoseob mellé telepszik, a már visszaszerzett buborékfújóval együtt. A lehető legközelebb bújik a férfihoz.

– Megint ugyanazt csinálod?

– Igen, megint a csillagokat bámulom. Akarod velem együtt csinálni?

A talán három éves kislány bólint, a hátán fekszik, miközben összekulcsolja a férfival a kezét, aztán egyre csak bámulja, bámulja és bámulja.

S még mindig édesapjával együtt bámulja.