KI×WOON ㅡ 흑백

흑백 [hükpek]: fekete és fehér; helyes és helytelen; jó és rossz; stb | 1 475 | kikwang, dongwoon, doojoon | romantikus dráma | pg-13

흑백

Azt mondják, mindenkinek van egy Sorsa. Ami elég nagy szívás, ha az ember feltehetőleg meleg, és az a Sorsa, hogy találkozzon egy jóképű férfival – a pszichológusával. Én azt mondom neked, hogy a Sors hülyeség. Nem létezik. Vagy ha igen, akkor a Sorsot megtagadja tőlünk Isten, mert mi melegek vagyunk. Mert az én Sorsom az, hogy heti egy órában, csak nézem és bámulom: próbálom fölfogni minden egyes kis apró részletet belőle, a rejtélyes énjéből. Gondolatban millió költői képet festek róla, metaforákat gyűjtök a nagy orráról, a feketekeretes szemüvegéről, szóképeket faragok a száznyolcvan centijéből, az üres színű fehérből, ami mindig rajta lobog.

Igen, jól hallod drága olvasó. Ez az ember, aki történetesen Lee Gikwang, nemhogy pszichiátriai eset, hanem még unalmában a legnagyobb szenvedélyét csinálja: költ. Egész napjában nem csinál semmit, csak fekszik, álmodozik, zenét hallgat, és verseket ír. Hogy ez mire jó neki, maga se tudja. De mindig felveszi a fekete zokniját, lábait ide-óda lóbálja, a fekete nadrág fölé fekete póló kerül, a fekete póló alá télen pedig egy fekete trikó, mert fázós. Ostobaság, mi? Pedig nem az.

Te nem érted. Mert azt mondod, normális vagy, de nekem az normális, amit én csinálok. Nem, ez is ostobaság. A véleményem az, hogy azok a normális dolgok, amik nem normálisak. Szóval ezt te nem értheted. Mert ez tényleg más dolog.

Most ott vagyok a pszichológusom előtt. Előre-hátra dülöngélek a nemrég szobába helyezett ócska, ugyanakkor kényelmes hintaszékben. Magamba vagyok révedve, és fekete pólót hordok, fekete nadrággal, fekete cipővel, fekete nyakékkel, fekete zoknival. A csuklómon egy fekete csuklópánt, alatta viszont vörös, alvadt véres csík. Érzem, amint meghúzódik. Nagyon fáj, és a legszívesebben felsikoltanék. A fekete kabátom a fehér ruhaakasztón. A fekete érzelmeim a belső szerveim elhagyatott helyén, vagy az agyam valahol egyik eltaposott zegzugában.

Kétségbeejtő hely ez – ez volt a legelső gondolatom, mikor az egyik legjobb barátom, Yoon Doojoon idehurcolt a másik barátjához, a nála egy centiméterrel nagyobb Son Dongwoonhoz. Már akkor is fehér volt minden. Változatlanul fehér, képekben láttam csak a szint. Sehol egy fekete, csak én voltam az, egy fekete pacák, egy folt abban a helyiségben.

Szeretem centikben mérni az embert, mert megnyugtató. Viszonyítani a feketét a fehérhez, a vízszintes késmélyedést a függőlegeshez. Szeretem a matekot, mert ott minden negatív lehet. De várj, minek is mondom mindezt, mikor te úgysem értesz? Te hiszel az igazi Sorsban, hiszel a fehérben, és valamennyire úgy is hiszel a saját Istenedben. Az ellentétekben nem, és a feketében sem.

Dongwoon most leül az asztalához. Ki van írva a neve. Ez újdonság, mert az fekete. És egy kaktusz van itt, ez még nem volt tavaly. Ha feltekintek, a plafon égszínű, és feketék a madarak velem szemben, a falon. Ez sem volt itt. Tavaly minden tényleg fehér volt.

̶     Hogy vagy Gikwang? – Tegeződünk, mert Dongwoon úgy gondolja, hogy ostobaság, hogy egy pszichológus és páciens között csak munkakapcsolat van. Válaszul csak bólintok. Ő csak mosolyog, szeretetteljesen.

Még mindig magamba révedek.

El kell mondanom valamit neked, drága olvasó. Szerettem őt. A kezdetektől fogva. Nem akartam normális lenni, a kezdetektől fogva. Szeretem őt, már egy éve. Nem tudom neked elmondani, hogy mennyire, vagy, hogy hogyan. Nem biztos, hogy megérted. Nem tudom, lehet, hogy ellene vagy az egésznek. Mármint annak, hogy egy férfi férfit szerethessen. Lehetséges, ugye? Pedig elhiheted, hogy szerelmes vagyok belé, még akkor is, ha nem hiszel nekem.

Megtanultam elrévedni. Másnak a szemében, az emlékekbe, a fal érdektelen pontjában, a feketében. Elrévedni könnyű, hiszen csak létezel. Most is csak létezem, gondolkodom, mi legyen. Az elrévedésben vannak jó dolgok. Például titkon visszanézhetsz rá, arra, akit szeretsz. És a révedésed sosem önmagad, csak egy képed. A révedésed, az a létezésed.

Azt kérded, mi szép van a doktoromban? Mert ő néha révedt, és ha nagyon, akkor sem csak létezett. Ő mindig élt. Élt a gondolataiban, élt az érdektelen falban, élt az emlékeiben. Érted ez milyen dolog? A depresszió egy tág fogalom. Te azt mondod, hogy „depis vagyok”, miközben csak végtelenül szomorú, bár őszintén? Magad sem tudod miért. Közben nem hordasz feketét, nem zárkózol be, nem zársz ki mindenkit. Az igazság az, hogy mindig hívnak. Nem tudom én, hogy mi, vagy ki, de valami, vagy valaki mindig hív. Közben pedig szépnek látod az életed. Azt kérdezed, én depressziós vagyok? Ó, igen, az vagyok. Engem senki sem hív. Én csak magam vagyok, és csak őt látom. Ő viszont színes, velem ellentétben. Én csak fekete vagyok.

̶     Most vagy itt egy éve – levakarhatatlan mosoly játszadozik ajkain. Ő mindig így viselkedik, mindegyik páciensével. Végigsimít a hajukon, mintha gyerekek lennének. Pedig csak felnőtteket kúrál ki a depressziójukból. De valaki csak a szomorúsággal érkezik. – És még van bő egy óránk. Mit akarsz csinálni?

Befejezem az elrévedést. Figyelek az utolsó szavaira. Hogy mit akarok csinálni? Őszintén? A karjaiba menekülni. Hogy mit akarok még csinálni? Telesírni a mellkasát. Hogy mit akarok még? A kezét fogni, őszintén rámosolyogni. Élni akarok.

El akarom mondani neked, hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Azt akarom, hogy tudd, hogyan érzek. Azt akarom, hogy belém ivódj, láss mindent, amit én. Azt akarom, hogy sírj a fájdalomtól, amit valójában azon a napon éreztem legelőször. Most is érzem, de most már enyhébb. Egy kicsit másabb, azonban nem múlik. Azt akarom, hogy csak egy pillanatra is, de belém ivódj. Akarnám, mégsem mondhatom. Kérdezheted Dongwoontól: a páciensed miért depressziós? Kérdezd csak, megengedem. Ő sem tudja.

Azért nem, mert ha tudná, lenne rá gyógymód. Nem akarok gyógymódot, mert hiszek abban, ő a legtökéletesebb gyógymód, akit ismerek, és aki, vagy ami nekem kell.

̶     Szóval nem válaszolsz. – Kicsit mintha csalódott lenne. – Jól van, beszéljünk.

Én nem beszélek, ő azonban igen. Felcsillannak a szemeim, és ezt ő is látja. Látja, hogy figyelek, koncentrálok, csak éppen nem mosolygok. Hallgatom az életét, hogy mik történtek vele. Felsorolni lehetetlen, de azért hadd említsek párat neked. Például, gondoltad volna, hogy leejtette egyszer is a poharat az asztalról, és az eltörött? Gondoltad volna? Nahát, ez érdekes. Én sohasem gondoltam volna rá. Son Dongwoon tökéletes, épp ez az. Néha kérdez, de nem válaszolok.

Rögvest eltelik az egy óra. Hamarabb, mint máskor. Annyi mindent mond, azonban, mikor nekiállunk búcsúzkodni, megkérdőjelezem, vajh’ mind igaz volt-e, amit mondott? Mi van, ha mind csak üres szavak?

Mikor kilépek, Doojoon áll a kocsival. Nem mosolygok, csak ráköszönök. Egyből az a kérdése, hogy majd jövő héten is jövök-e Dongwoonhoz.

̶     Jövő héten szabadságra megy.

̶     Hiányozni fog, ugye?

Csak bólintok. Habár a barátaim tudják, hogy meleg vagyok (és biztos vagyok benne, hogy Dongwoon is tudja), Doojoon van vele egyedül tisztában, hogy nekem mennyit is számít Dongwoon. Furcsamód, benne megbízok, és tudom, hogy nem is fogja a pszichológusomnak elmondani. Ezért hálás vagyok.

̶     Mit tennél akkor – a kocsija undorító módon felköhög, szennyezi a levegőt –, ha beülnénk egy kávézóba?

̶     Nem! – ellenkezek rögtön. – Vigyél haza!

Sóhajt. Fáradt már ehhez, jól tudom. És te, olvasó? Voltál már fáradt az emberek hülyeségeihez? Doojoon szerint a depresszió hülyeség. Nem hisz a pszichiátriában, és nem hisz a pszichológiában. Szerinte nem léteznek mentális zavarok.

̶     De mit tennél akkor, ha kávéznánk?

̶     Természetesen ellopnám a kocsid.

̶     De nem tudsz vezetni.

̶     Tudtom nélkül öngyilkos leszek.

̶     De nem halhatsz meg.

̶     Miért nem?

̶     Mert még nem ölelted meg.

A szócsatánk után elszégyellem magam. Igaza van. Furcsamód depressziósnak lenned, ha a hétből csak egyetlenegy órát szeretsz, amit vele töltesz el, csak vele, zárt falak között. A fehér és a fekete. A rossz és a jó. A helyes és a helytelen. Őrület az egész.

̶     Szerinted elcseszett vagyok, ugye? – A homlokomat vakarom. Egy pattanás van hajam kezdeténél. Még eltakarható, de majd ha hazaérek, orvosolom.

̶     Nem. Csak Dongwoon szerint depressziós vagy, és szeretethiányos.

̶     Te megölelnél egy depressziós és szeretethiányos embert? – A szavak bennakadnak. Legurulnak a nyelvén, a nyelőcsövén. – Na látod. Erről beszéltem. Ő más.

̶     Mégis miben más?

̶     Fehéret hord.

̶     Lehet, hogy belül fekete. – Nem volt igaz, amit gondoltam Doojoonról. Nem is voltak szavak se a nyelvén, se a nyelőcsövén. Utálom. – És mi van, ha én sem vagyok színes? Mi van, ha csak sárga vagyok? Vagy, ha szürke?

̶     Zöldségeket beszélsz.

̶     Ő nem tökéletes.

Hatásszünet. A következő felvonása a beszélgetésünknek a kávézó egyik fekete bugyrában történik. Kinézek az ablakon, Doojoon pedig engem fürkész. Néha a fejét csóválja, mert szerinte nem normális, amit csinálok. Előttem egy feketekávé, őelőtte pedig zöldtea. Alig várom, hogy kihűljön végre valahára, és minél hamarabb leléphessek.

̶     Te tudod milyen halottnak lenni?

̶     És te tudod milyen nézni a halott barátodat? – Azt kívánom, a nyelvem bár ebben a pillanatban hátracsúszna. Azt kívánom, bárcsak megtörténne. De a lehunyt pislogóim mögül, még mindig látom azt az embert, aki az előbb sárgának nevezte magát.

̶     Arra gondoltam, holnap talán együtt tölthetnénk az estét. Tudod.

Nem válaszolok, kinézek az ablakon, az üvegen át. Visszarepülnék a rendelőbe, és valóban megölelném Dongwoont. Talán azért, mert nem akarok többé halott lenni, ahogyan Doojoon nevezett, vagy ahogyan én magamat. Át akarom ölelni, hogy soha ne érezzek fájdalmat. Belé akarok ivódni.

Önzőnek tartasz, ugye? Egy igazi szörnyetegnek. Pedig csak élni akarok. Tényleg élni akarok...