ZICO ㅡ Ő EGY BÉBI

ő egy bébi | woo jiho/zico [block b]; oc "bébi" | dráma, romantikus (?) | daddykink | 835 | írói megj.: habár a magyar cím éppen olyan, mint a húsvétkor kijött zene klipje, csupán csak egy asszociáció. nem, ennek e novellának semmi köze sincsen se a kliphez, se a dalszöveghez, a novella teljes egészében a saját agyam szüleménye - a dal címe viszont tökéletes inspiráció volt a fic megírásához.

Ő EGY BÉBI

A lány: festett szőke, pici – több értelembe véve –, most a karjaimban pihen. A héten másodjára vagyunk meztelenek. Már percek óta a karomat simogatja, én meg csak úgy vagyok ott, mellette, és ez az egész kezd értelmetlenné válni. Úgy értem, ez a csend, ez a kimondatlan, ez az egész, ami a torkomat kaparja – és mégis; hiába ígérgetek: akár neki, akár magamnak, mind a ketten tudjuk jól, hogy kibaszottul nem történik semmi.

Csak ez. És mivel minden mondat végén található egy ellentmondás, itt is van egy „de”. Csak ez is olyan, mint a többi. Nem lehet kimondani. Az ember nem tudja; nem meri; nem akarja. És így belesüppedünk ebbe a hazugságtengerbe, amiket valójában mind a ketten tudunk, de nem, nem merjük megtenni. Hogy kimondjuk, vagy valami.

Míg az egyik karomat simogatja, addig egy momentumra átfordulok az éjjeliszekrényem irányába; cigarettát veszek. Nem sokkal később viszont a kezeibe dobom az öngyújtót. Mindketten szavak nélkül felülünk, a számban lifeg a cigi, ő pedig két kis kezében tartja a gyújtót, majd fénypislákolás, majd csak a dohány vége az, ami pislákol a sötétben. Az öngyújtót kis haraggal a szájüregében dobja az ölembe. Ezt onnan tudom, mert dühösen csókol meg, mikor letüdőzöm a cigarettát. Azért dühös, mert tudja, mire ment ki a játék: hogy azt akartam valójában, hogy ne simogasson, ugyanis az én bébim nem túl erős ahhoz, hogy egy kézzel ismerje a dohányra gyújtás szokását. Az én bébimnek két kézzel kell ezt.

Aztán velem ellentétben, ő hasára fekszik. Direkt kitakarózik, és a vékony derekát meg a formás fenekét mutatja nekem.

̶     Ezt direkt csináltad – morogja, de szinte alig bírom kivenni a párna fojtásából a szavait.

̶     Igen.

̶     Már megint azon gondolkozol.

̶     Író vagyok, bébi, naná, hogy gondolkozom. Tudod, milyenek a művészek. Depresszívek.

̶     Meg szentimentálisak.

̶     Tökéletes szinonima – vágom rá rögvest, éppolyan kedvvel a hangomban, mint ő.

Csend. Egészen addig, ameddig el nem nyomom a csikket. Hallom a sóhajait, és tudom, hogy azt akarja. Te jó ég, de még mennyire! A férfiasságom egyre inkább éledezni kezd, de inkább betakarom a paplannal a felsőtestét. Most már felnyög, de ezt csak egyszer teszi. Hangosan, és egy pillanatig attól félek, hogy áthallatszik a folyosó túloldalára, ahol a mi (nem az övé, és nem az enyém) közös szobánk van.

̶     Újból megbeszéljük? – A fejemet csóválom.

̶     Ugyan már. Megmondtam már hétfőn, hogy ne keress, ne gyere ide. Erre mi van?

̶     Egy beszari vén fasz vagy, Jiho!

A fejét felém fordítja, az egész arcával pedig próbál rám olyan csábítóan nézni, ahogyan tud. Tudja jól, hogy ezzel csak provokál. Az arckifejezésével is, de ezekkel a szavakkal: végképp. Egyrészt azért, mert igaza van – te jó ég, harminchárom évvel vagyok nála idősebb –; másrészt pedig azért, mert be akartam bizonyítani, hogy a korom ellenére nem erről van szó.

Aztán, mindig ott marad bennem valami. Az a kimondatlan.

De most a blaszfémia lecsúszik a torkomon, ahogyan a szőke haja eltakarja a pirospozsgásas arcát. Soha nem találkoztam még fiatal, bosszantó nővel. De ő több volt annál.

̶     Miért nem tudod egyszer leszarni a szabályokat?

̶     Mert van lelkiismeretem.

̶     Engedd már el magad! Senki nem fog rájönni… Vagy szeretnéd, apuci? – kérdezi hűvös mosollyal az arcán.

Tökéletesen jól ért néhány dologhoz: ez pedig a csábítás és az érzelmi zsarolás. Nem az volt, hogy nem szerettem vele lenni, mert szerettem. Lehet, hogy férfi vagyok, de nekem is vannak érzéseim, én is tudok majdhogynem ötven körül szerelmes lenni. Persze, az a jelentős közhely is ott van, hogy friss hús. De ez nem mindig közhely. Ebben az esetben nem. Azt tudom, hogy viszont neki jóval kevesebbet jelentek.

Újból kibújtatja a fenekét a paplan alól. Most jön az az undorítóan kéjes sóhajtozása, amivel persze eléri azt, hogy az alsó ajkamat beszívjam, és a szemem még sötétebb legyen az éjszakánál. Majd nem sokkal később, tudatosan elfordítom a fejemet.

̶     Barátod van. És az, hogy egy hónapra elment egy cserediákprogramra, nem azt jelenti, hogy nekünk minden egyes alkalommal össze kellene bújnunk, bébi.

̶     Nem mintha számítana – a száját nyalogatja. – Itt lenne az ideje, ha rájönnél, hogy jobb vagyok a feleségednél.

Mosolyog. Olyan gonoszan, és a vicces az, hogy egy tizedmásodperc sem telik bele, én is azt teszem, amit ő. Ez a somolygás az egyik legnagyobb, legundorítóbb fegyvere, és én rohadtul nem tudom magamat rávenni arra, hogy fejezzem már be. Mert nem tudtam. Egyelőre nem hajolok fölé. Még nem.

Most biztosan azt gondolja az ember, hogy: de hiszen nincs is kimondatlan. Hiszen már ki van mondva. Papírra van vésve, hogy ez a ráncos arcú, vén kujon szerelmes egy fiatal, minden bizonnyal talán nimfomániásnak mondható lányba. Csak még ott van valami…

̶     Vagy szeretnéd, ha szólnék a feleségednek, Woo Jiho? – felvonja a szemöldökét.

Egyszerűen csak féltem, félek, elmondhatatlanul, hogy mi van, ha egyszer majd ott lesz az újságokban, hónapokon keresztül, hogy: „Woo Jiho, a híres író, fia barátnőjével csalja a feleségét!”. Van, amit nem bírnék megtenni. És ezt nem hagyhattam. Habár a feleségemet nem, de a családomat szerettem.

A következő percekben azonban a számmal már a nyakát érintem, bal kezemmel pedig testének leggyönyörűbb és délen található tájékát.