a temetésedre való öltöny / 13 | oh hyuk; börtönőr; hyuk oh anyja; hyuk oh apja | dráma, lélektan | angst; szereplő halála; au!ohhyuk | 981 szó | nc-17 | egy gyilkosság, egy telefonhívás, egy-két halál | írói megj.: jelenleg a hyukoh nevezetű banda a szerelmem, meg oh hyuk, ilyen drámát meg mindig is akartam írni, amiben ilyen, vagy hasonló a cselekmény. másrészről pedig kicsit furcsa, hogy ilyet, vagyis így írok. mindenesetre próba-cseresznye | ajánlott zene pt.1; ajánlott zene pt.2
A TEMETÉSEDRE VALÓ ÖLTÖNY / 13
Alvatlanság,
álom, felriadás, dühöngő, de annál inkább álomittasabb cigarettakotrás az
éjjeliszekrény fiókjából – fogai közé szorított dohánnyal ül ki a tenger
peremére. Mikor tüdejébe szívja a füstöt, köhögni kezd. A hullám hajnali robaja
válaszol neki.
Oh Hyuk
lehunyt szemei mögött ott van anyja köhögése. Gyakran köhécselt, általában
aprókat. Mindig azt mondta, hogy nem fontos, meg hogy „nem lesz semmi bajom, fiam, egyél csak”. Valóban nem volt baja. A
tüdőrák is teljesen kizárható volt; az anyja sosem volt dohányos, még a férje
mellé se ült le, mikor ő kívánt rá. Aztán ahogyan telt-múlt az idő, Hyuk megszerette
ezt a jellemvonást. A köhögés kezdett az anyjához tartozni, egészen addig,
ameddig be nem töltötte a negyvenet. Az anyja egyébként imádta hallgatni a fia
fütyülését. Éppannyira különlegesnek tartotta azt, ahogyan fütyül, mint mikor
beszélt, vagy gitározott, vagy énekelt, vagy énekelt és gitározott.
Amikor
betöltötte a negyvenet, nem volt probléma. Még a második hónapban sem. A
negyvenedik éve hatodik hónapjában történt az eset, mikortól az anyja nem
köhögött többé a koszos ruhákkal teli lavórral a kezében.
Mikor
legközelebb kinyitja a szemeit, már nincs a szájában a dohány, amitől ő köhög de
nem úgy
mint az anyja
A
tegnap esti telefon felzaklatta. A börtönből hívták, a vonalban gyakori volt a
rébuszokban beszélés, a hatásszünet, mikor a rendőrőrök beszéltek az ódivatú,
dohos szagú épületben. A beszélgetésnek nevezhető háttérzajtól fájt már a feje
Hyuknak, aki néma hallgatásával próbálta magától megtagadni a sírást.
Miért
meg minek sírjon olyan ember miatt
aki nem
az anyja
Minek
meg miért sírjon olyan ember miatt
aki
megölte az anyját
̶
Jó
estét kívánok!
̶
…
̶
Oh
Hyukkal beszélek?
̶
…
̶
Halló?
̶
Igen,
én vagyok az.
̶
Oh
Danről lenne szó.
̶
Igen,
az apám…
̶
Az
apja, igen… Nos… (beszélgetés a vonal másik végén)
̶
…
̶
Az
apja két hét múlva hagyhatta volna el a börtönt.
̶
…
̶
Itt
van?
̶
Itt.
Két
és fél hét múlva lenne ötvenhárom esztendős az anyja. Az a tizenhárom év kész
örökkévalóságnak tűnt. Anya nélkül felnőni, belépni a felnőttkorba, anya nincs
hogy itt legyen, „anya, hol van a ruhám”,
anya nem lehet itt, hogy itt legyen, „anya,
hol van a temetésedre való öltönyöm”, anya nélkül eltemetni egy üres
koporsót az ő zokogó anyjával, mert az igazi anya akkor ott feküdt még a
boncasztalon, meg „anya, hol vagy te”,
anya nem lesz itt soha, mert nem lehet itt.
̶
Várjunk.
Hogy-hogy csak hagyhatta volna?
̶
…
(beszélgetés a vonal másik végén)
̶
…
̶
Nos,
igen, erről is lenne szó… Az apja…
̶
Csak
Oh Dan.
̶
Igen,
elnézést.
̶
…
(beszélgetés a vonal másik végén)
̶
…
̶
Hallgatom.
Késő van, biztos sürgős ügyben-
̶
Az
apja… akarom mondani, Oh Dan meghalt.
̶
Tessék?
A
szájüregében mintha a vér fémes ízét érezte volna. Ez azért volt így, mert akkor
rettenetesen dühös volt, mert hagyták meghalni,
holott élnie kellett volna és nem
meghalnia. Valahol mélyen pedig
szerette őt, de ez egy olyan dolog volt, ami miatt megtiltotta magának azt,
hogy hiányoljon valaki olyat (is) az életéből, aki miatt az anyját a boncnokok vizsgálták,
hogy a gyilkos miért ölte meg – a patológusok nemcsak a hogyanokat vizsgálják,
erre Oh Hyuk akkor jött rá.
̶
…
̶
Miért
hagyták őt meghalni? Élnie kellett volna.
̶
…
̶
Ezzel kellett volna együtt élnie.
̶
Sajnáljuk.
̶
Épp
ez az, hogy maguk nem sajnálnak semmit. Semmit.
̶
…
̶
Ha
valóban sajnálnák, akkor megmentették
volna.
És
letette. Még egy halállal lehet, hogy az ember meg tud birkózni, főleg, ha
rákban hal meg valaki, Oh Hyuk képes lett volna ezzel együtt élni; egy
gyilkosságnál, ahol ő az áldozat fia, már nem képesnek kell lenni együtt élni,
hanem megtanulni mit is jelent együtt élni.
Még
akkor is, ha az apja a gyilkos.
Később
felhívták, újból. Két nyugtató bevevése után.
̶
Oh
Dan skizofrén volt.
̶
…
̶
Ezért
engedtük volna ki.
̶
Tudom.
̶
Az
apja… szerette magát, meg az anyját is.
̶
Tudom.
̶
Bizonyos
értelembe véve nem tehet az anyja haláláról.
̶
…
̶
Érti,
ugye?
̶
Tudom,
hogy nem tehet róla.
De
Hyuk azt is tudta, hogy bizonyos értelembe véve tehet róla.
Kelj
fel úgy, hogy nem láthatod anyádat, mert meghalt, menj be a hálószobába
apádhoz, sírd ki magad a vállán, hogy anya elment – de apa se tudja hol a ruha,
meg a temetésre való öltöny, meg a hiány, ha kihallgatáson van és a fejében
lévő hangok mondták azt, hogy az anyja meg akarja ölni, és valójában az apja a
gyilkos és az apja ölte meg az anyját.
̶
Hagyott
itt valamit.
̶
Nekem?
̶
…
̶
…
̶
Igen,
magának.
̶
Micsodát?
̶
Egy
VHS kazettát.
̶
(röhög)
̶
…
̶
Elég
régimódinak tűnik.
̶
…
̶
Biztos,
hogy az enyém?
̶
Igen,
az apja megírta a végrendeletébe.
̶
…
̶
Mikor
tud eljönni érte?
Nem
adott rá pontos választ. Nem akart és nem is akar, meg nem is fog akarni bent
lenni egy (ön)gyilkos szobájában, aki az apja. Majd visszahívja a börtönt, de nem
most. Még nem áll rá készen. Mint az anyja halálára. Mint mikor az apját
elvitték tett helyszínéről, ő meg csak értetlenül, lesokkolva meredt a gyilkosra.
Nem az apjára. Ő soha, semmire nem állt készen.
Továbbra
is kint fekszik, hajnalodik, fáradt, de nem tud aludni. Majd ma is csinál pár
kávét, közben gondolkozik, hogy hol van az anyja, az apja, a gyilkos, a hiány,
a temetésre való öltöny, az üres koporsó, a anyja köhögése, a ruhákkal teli
lavór, a kazetta, amit nem akar se látni, se hallani, a börtön, meg az a
végrendelet.
És
akkor ott a tenger peremén feküdve, elkezd sírni az apja miatt.
Nem
tudja hol van az apja, nem tudja hol volt, hol van a hiány, hol van az az
elvesztegetett tizenhárom év, hol volt saját maga ekkor, miért nem mert
szembenézni ezzel az egésszel – miért nem bocsájtotta meg az anyja halálát, a
megölését?
„apa hol van a temetésedre való öltönyöm”
Na, itt is vagyok! :D Sajnálom, hogy csak most írok, pedig amúgy egy hete elolvastam már, de ez tipikusan olyan történet, amiről nem lehet egy olvasat után kritikát írni, meg aztán dolgom is volt, de mindegy, megérkeztem végre! XDDD
VálaszTörlésNa akkor kezdjük. Nagyon-nagyon tetszett a történeted!! Amikor olvastam, végig az járt a fejemben, hogy ez tipikusan az a fajta írásmód, ami kevés szóval sokat mond, amit én mindig csodáltam, mert nekem sose ment. XDDDDDDDD
A téma... hát hú. Komoly, lehangoló és megrázó alapsztori, és te maximálisan az ahhoz illő komolysággal és hozzáértéssel kezelted. Sokaknak nem megy ez, vagy túl könnyen veszik, vagy képtelenek beleélni magukat, na, rólad ez nem mondható el. Ahogy olvastam főleg azt a részt, hogy anya nélkül sírni a temetésen, ahol nincs ott az anyja és nem tud ott sírni a fiával, és nem ő adja neki oda a temetésre való öltönyét, szívbemarkoló volt, éreztem a torkomban a nyomást. Az egész történetben nagyon erősen ott van, ott lappang a HIÁNY nagybetűs érzése, az elvesztegetett évek, a soha meg nem történt és soha nem bekövetkező emlékek és élmények, a teljes elveszettség és zavartság érzése... Nem tudom, hogy az direkt volt-e, de sok mondatban nagyon érződött ez a zavartság, azokban, amik hosszúak voltak és ide-oda csapongtak. Mikor először olvastam, azok a mondatok kicsit megnehezítették a történet megértését, nagyon oda kellett rájuk figyelni, de nem hiszem, hogy ezt igazából felrójam-e, hiszen jól átadják Oh Hyuk elméjének az állapotát, meg szerintem direkt csináltad, de javíts ki, ha tévedek.
A másik érzés, ami még végigvonul, az a bosszúvágy és az ehhez társuló lelkiismeretfurdalás, amit szintén tömören és teljesen világosan átadtál úgy, hogy nem mondtad ki így szó szerint. Az apjának ÉLNIE KELLETT VOLNA. EZZEL kellet volna együtt élnie. Nagyon hatásos sorok ezek, kicsit bénítóak is, ha belegondolsz. Megölt valakit, és öngyilkos lett miatta évekkel később, de a fia azt akarta, hogy szenvedjen még, hogy szenvedjen miatta is, az anyjáért, meg a tönkretett életükért. Huhhh... Súlyos, nagyon súlyos... De Oh Hyuk pont emiatt a bosszúvágy miatt érzi magát még rettenetesen, ezzel zárul le a történeted. Hogy Oh Hyuk sose tudott megbocsátani az apjának, még ha a betegsége miatt ölte is meg az anyját, de közben szerette is, és most kezdődik az egész elölről... Apa nincs itt, hogy odaadja neki a temetésre való öltönyt. Nincs apja, akihez fordulhatna, ahogy anyja sincs, és még az anyja halálát se dolgozta fel...
Durván megrázó történet ez, hallod-e, és aaaaaannyi minden van benne. Nagyon durván jó az egész. Az egyetlen hibád, amit fel tudok hozni, az, hogy helyenként hiányoztak vesszők, de ezen kívül nincs semmi, amivel kötözködni tudnék. Köszönöm, hogy olvashattam.
Zárásként még annyit, hogy ez a mondat ragadott meg talán a legjobban:
"Még egy halállal lehet, hogy az ember meg tud birkózni, főleg, ha rákban hal meg valaki, Oh Hyuk képes lett volna ezzel együtt élni; egy gyilkosságnál, ahol ő az áldozat fia, már nem képesnek kell lenni együtt élni, hanem megtanulni mit is jelent együtt élni."
És ezt most külön kommentbe írom, mert a történet megítéléséhez semmi köze, de tök jó, hogy van, aki ír Oh Hyukkal. :) Itt nálunk eléggé elhanyagolt banda a hyukoh, ha belegondolsz (nem tudják sokan, hogy mit hagynak ki), de tudom, hogy te nagyon szereted őket, és az még jobb, hogy ilyen történetek megírására ihletnek meg. :)
TörlésAmúgy nem gyanúsak neked a Simon meg a Paul számcímek? Pláne úgy, hogy a Simon akkordjai nagyon formázzák az Old Friends című Simon & Garfunkel számét :D Nem lehet, hogy nagyon megihlet ott valakit Paul Simon? :D