HANSE ㅡ HETEROCHROMIA

heterochromia | hanse (victon); samantha; sejun és seungsik mellék | lélektan, filozófia (?) | vigyázat, egy kissé elgondolkodtató | 2 491 szó | pg-13 | sam nem ismeri a prímszámokat, hansének viszont az óceán ismeretlen, meg a kék mélysége

HETEROCHROMIA

Do Hanse valamikor késő hajnaltájban ébred a Plan A ügynökségük egyik szobájának egyik falának döntött, a fájdalomtól meg-megfeszülő háttal, amit ez a kényelmetlen, pár órányi, felületes alvás okozott neki. A napokban lévő idegessége azonban sokkalta fájóbb: az ideiglenes hátfájás eltörpül emellett.

Az ügynökség szinte betűről-betűre, utasításba – bár, Hanse szerint inkább parancsba adta azt, hogy az az állítólagos mixtape legyen minél hamarabb kész. Azóta Hanse feje felett összecsaptak a hullámok, és rémesen utálta a kialakult helyzetet, legfőképpen a dormban létrejött feszültséget közte, és a többi tag között.

Egyidejű jó barátja lett ezáltal az ügynökségben-rekedés; a mixtape-en való agyalás; néhány cigarettaszálért kutató ujjmozdulatok a farmernadrág elülső zsebeiben – és nem elfelejteni, hogy az öngyújtó biztonsági okok miatt a táskájának hátulsó, rejtett részében van! –, a néha-néha magányos étkezések; és összeszorított fogakkal elviselni azt, ahogyan a családja, meg mások mondják, nem pont neki címezve, ám tudva azt, hogy neki (is) szól: „azok az emberek, akik változtatnak a külsejükön, elvileg megváltozott személyiségről tesznek tanúságot”; illetve senki sem örült túlzottan a már hetek óta hordott kék színű kontaklencsének.

Hanse hiába sorakoztatta fel a saját érveit a kontaklencse mellett, miszerint 2018-at írnak, manapság mindenhol elfogadják még a melegek házassági jogait is, miért ne hordhatna kék színű kontaklencsét – ha már a változás, amit az emberek annyira emlegetnek, így is úgy is; a helyzettől függetlenül is kiküszöbölhetetlen.

Ezért kotor a felkelés után egyből dohány után. A dobozban már nincs sok, csak négy darab, ugyanakkor vannak napok, mikor egyáltalán nem is mer dohányozni, tekintve azt, hogy ez az ország eléggé ellene volt ennek a mazochista stressz-levezetésnek; vagy pedig a napi programja túl szoros ahhoz, hogy akár egy-egy slukkot elszívjon. Meg amúgy is, Hanse azok közé az emberek közé tartozott ezzel a kocadohányos állapottal, akik „csak úgy” szívták a dohányt, ám más jelentőséget nem tulajdonítottak a cigarettaszálaknak, bár tény, hogy  időközben a fiú figyelembe vette azt is, amit a reklámokban, meg itt-ott, elvétve más-más, akár külföldi helyeken is látott, hallott, vagy akár olvasott, hogy a dohányzás egyfajta stressz-oldás, azonban nem igen volt bizonyos e fajta cigarettázás meglétében. Inkább a „csak úgy”-ban hitt, még most is, mikor kilépve az ügynökség épületéből, néha-néha elbotló lábakkal, megkeresi a szokásos nyugodt helyet a dohányzáshoz.

Szöulban nagyon néha lehetett valami rosszat látni, de Hanse számára a dohányzás inkább a veszélyt jelentette, hiszen nagyon nehezen fogadták és viselték el más, idegen emberek a cigaretta füstjét, olykor-olykor pedig feljelentés is történt. Hanse azonban nem is az utóbb említettől fél, hanem attól, hogy újból a megvetés áldozata lesz – és most nem csak a kék íriszek miatt.

Az ügynökségtől általában negyed órás kellemes séták voltak Hanse nemrégiben talált dohányzó helyéig, ahol lehet, hogy rosszallóan bámulták a dohányzó, húszas évei elején járó fiút, de ennél több kellemetlenséget nem okozott másoknak. Ez az ő titkos búvóhelye, melyet egyik bandatagnak sem mondott el, mert minden egyes eltelt nap után gombóc szorította a torkát a hirtelen feljövő félelem miatt, hogy vajon a csapat többi tagja rosszallóan néz-e rá. A másik ok erre a nem-elmondásra pedig az, hogy Hanse néha szeretett egyedül lenni a melankóliájában, élvezte, hogy ez a húszméteres utcának nem nevezhető sikátor csak az övé, érezte azt a hatalmat, amit most a zenéi felett sem talált.

Amint a kedvenc helyére ér, a két épület közti sikátorba, a gyorsétterem személyzeti bejárata előtti lépcsőre ül le. És mielőtt elővenné a cigarettáját meg a kék színű öngyújtóját, inkább megeszi az útközben vett ramenjét, ami már egyfajta rutinná nőtte ki magát: előbb a ramen, dohány, az életen való gondolkodás, vissza az ügynökségbe, vagy a dormba, és mély titokba tartani a cigaretta meglétét a zsebben és a kék öngyújtót a táskában. A rament percek alatt befalja a maga módján, utána jön az ízes, vagy ízetlen Marlboro, apró fénypislákolás, cigaretta be a szájba, letüdőzés, és hazudni arról, hogy az élet szép, az ember változása fenntartható. Ebben a sorrendben kellene már tizenhatodszorra is történnie, azonban az apró fénypislákolás után Hanse egy majdhogynem vele egy magas, szőke, vékonylábú neccharisnyás leányzóval találja magát szembe, aki nem rá, hanem az öngyújtóra bámul.

Hanse értetlenül vonja fel a szemöldökét, a napszemüvege mögül, és úgy néz a neccharisnyás, hosszú lábú és fiatalkorú lányra.

– Adsz tüzet? – kérdi az idegen határozottan nézve Hanse napszemüvegére nézve.

Hanse mihamarabb, ám unottan dobja a lány felé az öngyújtót, aki csak a jó reflexeinek köszönheti azt, hogy az öngyújtó nem a földre esik. A fiú új ismerőse kezével int, hogy Hanse adjon neki helyet, mire az szisszenve felmordul, de engedelmeskedik a szőkének, amaz Hanse mellkasának dobja az előbb kért tüzet. Hanse fáradtan mered a lány Creepers cipőire, majd sötét rúzsához emeli a dohányt. Alaposan letüdőzi, majd kifújja a füstöt; gyakorlottabb cigarettázó lehet, mint a kétségbeesett fiú.

– Mi a neved? – kérdezi Hanse egy kissé tiszteletenül.

– Samantha, de a Samre jobban hallgatok.

– Koreainak tűnsz, nem jenkinek.

–  Nem szeretem a koreai nevem. – A lány is lepillant a Creepers cipőre. – Az iskolában kezdtek el angol órákon így nevezni, azóta ez úgy érzem, hogy testhez állóbb – halovány mosollyal az arcán vállat von, Hanse pedig ugyanígy viszonozza, egészen addig, míg krákogni nem kezd a tüdejébe érkezett nikotintól. Sam most kicsit kétségbeesetten néz a fiúra. – Minden oké?

– Igen, azt hiszem – Hanse valamelyest elpirul.

–   És? Téged hogy hívnak? – kérdezi Sam, kíváncsian fürkészve a már mégsem annyira kétségbeesett Hanset.

– Hanse.

Hanse úgy bámul a koreai nevét utáló Samre, mint még soha másra az utóbbi hónapokban. 2018-ban ugyanis sok mindent történt. Most egy mixtape-en dolgozik a negyedik mini albumuk után. Várta a hírnevet, ami nem csak pár milliós nézettséget hozott neki, meg a többi fiúnak, és élvezte is, hogy többen felismerik, de soha nem gondolt arra, hogy egy híresebb ember is lehet magányos – és érezheti magát elveszettnek. Az meg nem sokat segített neki az elmúlt napokban és hetekben, hogy a kék kontaklencsét is a legnagyobb ellenségnek tekintették mások.

A lány biccent, ezzel érzékeltetve, hogy felfogta. Hanse nem bírja megállni, hogy ne szóljon még egyszer, hiszen Sam az első ember több idő után, aki úgy érzi, megértheti őt, saját magát.

– Igazándiból manapság egyre többen ismernek fel az utcán, szóval örülök, hogy te most rákérdeztél – magyarázza komolyan, de mikor utána visszagondol, rájön, hogy milyen hülyén hangzik is a szájából. Sam csak vigyorog. – Mennyi idős vagy?

– Ilyet nem illik kérdezni – rázza a fejét Sam, elnyomva a cigaretta csikket.

Hanse felkacag, valami olyasmit mond, hogy „jogos”. Újból beleszív a cigarettájába, ami egy kicsit lassabban fogy a kelleténél, lassabban, mint Samantha egyetlenegy cigarettaszála, aki most egy újabb hüvelyt tölt tele.

– Akkor: mi a horoszkópod?

–   Halak. – Hanse gondolkozik. Nem ért az ezotériához, vagy ha igen, csak azért tud a halakról bármit is, mert az anyja nemhogy betegesen nézi a napi horoszkópjait, majd eldönti, volt-e az adott jóslás azon a napon, vagy sem; illetve: ő maga is halak volt. Hanse gondolkodását Sam nevetése szakítja meg rövidebb időre. – Most komolyan így próbálod kideríteni, hogy mennyi idős vagyok?

– Tehát: vagy márciusi, vagy februári vagy.

– Az utóbbi – nevet tovább, miután Hanse válaszol neki.

– A születési dátumod utolsó számjegye páros, vagy páratlan?

–  Páratlan – feleli Sam, az utolsó simításokat végezve a cigarettáján, majd elveszi Hanse öléből az öngyújtót.

– Prímszám?

– Prím? – kérdezi vissza értetlenül Samantha.

–   Olyan szám, ami csak eggyel és önmagával osztható. Tehát az egy nem lehet prímszám, a legkisebb prímszám a kettő, három, öt, hét.

– Hm – gondolkozik el Sam, ahogyan meggyújtja a cigarettáját. – Igen, prím.

–  Szóval, akkor nem lehet a kettő – mondja hangosan Hanse. – Huszonkettő éves vagy? – Sam a fejét csóválja. – Hú, akkor idősebb vagy nálam?

– Ezek szerint – vonja meg a vállát cigarettával a szájában.

– Huszonöt? – Sam bólint.

Csend. Hanse megdöbben, hogy vele idősebb lány ül mellette, és tőle kért cigarettát. Mikor ráeszmél, hogy Samantha a második cigarettáját szívja, szinte egymás után, rákérdez:

– Láncdohányos vagy?

– Nem – ingatja a fejét jobbra-balra. – Szimplán kellemes a társaságod.

Hanséban most távozik el az utolsó kétségbeesettség-érzése. Hosszú idők után úgy gondolja, Sam az, akinek elmondhatja visszakérdezés nélkül minden egyes problémáját, ő az egyetlen, aki megérti, hogy mit jelent változásokkal leélni az életét, és aki tud neki válaszolni az eddig feleletre váró kérdésekre.

–  Milyen a szemed színe? – érdeklődik Sam, kissé indokolatlanul. Hanse szerint ez egy felesleges kérdés, eleinte nem is érti. Vicceskedve kérdez vissza:

– Nem is tudom: illik ilyet kérdezni? – és Sam megint nevet, de úgy, mintha abban a kacajban lenne az az életnek nevezhető valami, ami Hansének annyira, de annyira tetszik.

– Mogyoróbarna?

– Inkább csak kéknek nevezném.

És Hanse leveszi a szemüvegét, hogy feltárja a szemeinek színét Samantha előtt, aki egy ideig meg se tud mukkanni, annyira zavarba ejti Hanse kékje. Egy ideig talán Sam arra gondol, hogy ez a kék épp olyannyira kék, mint egy óceán és éppen ezért őrjítően veszélyes.

– Hát, szerintem ez nem csak egy szimpla kék.

– Gondolod?

– Inkább óceán kéknek nevezném.

– Azt hittem, csak tengerkék létezik.

– Valójában ugyanaz a kettő – Hanse kíváncsian pislant Samre, akin látszik, hogy túl keveset mond, viszont sokat tud. – Csak az óceán sokkal hatalmasabb és veszélyesebb. Mert tudod, a felszín csak felszín, azt látod, de az ember sosem tudja igazán, hogy mi van a felszín alatt.

–  Nem tudom – sóhajt újból a kétségbeesett-Hanse. – Én csak azt hallom mindig, hogy… mennyire megváltoztam teszi hozzá csak úgy.

Samantha felnevet. Hanse pedig tudatlanul nem ért semmit sem az egészből, sőt.

– Az ég adta világon nincs veled semmi baj.

– De az emberek…

– Igen, az emberek sok mindent mondanak. Sületlenségeket, néha van, hogy nagyon okoskodnak is. Ez nem azt jelenti, hogy rossz vagy. Igazándiból… ez nem jelent semmit.

Sam hevesen, erőteljesen gesztikulál és magyaráz, miközben Hanse a csikket tapossa. Később már ő is. Halkan ülnek egymás mellett, szótlanul. Mert mit is mondhatnának a másiknak? Aztán, nem sokkal később, Hanse mégis kifakad:

–  Nem értesz… – Sam értetlenül, kérdőn bámul rá. – Dolgoznom kellene. Zenét kellene csinálnom, valami… valami fantasztikusat. De nem… nem megy. Nem siker…

–  Gondoltál már arra, hogy az emberek nem azért mondják rád, hogy „megváltoztál”, mert bántani akarnak ezzel, hanem azért, mert irigyelnek téged, hogy te mersz változtatni? – Hanse egy pillanatra magába réved, mert nem: nem gondolt erre sosem. Hogy is gondolhatott volna minderre, ez idáig? – Tudod, Hanse. Az óceánok a leghatalmasabbak. Egy párhuzamos világban meg, biztos vagyok ebben, ők milliónyi embert öltek. Ha megpróbálnád megérteni az óceánt, a kéket, mint amilyenek a szemeid, akkor talán magadba is látsz. Talán a barátaid túlságosan is nagynak tartanak. Te meg annyira nagy vagy, hogy bezárkózol magadba. Te nem adsz nekik lehetőséget, hogy elfogadják a változásodat. Ezért nem jön össze semmi. Mert hatalmas vagy, és egyre magasabbra akarod tenni a lécet, ezért meg egyre kétségbeesettebb. Mert úgy gondolod, hogy egyre hatalmasabbnak és hatalmasabbnak kell lenned.

– Szóval azt mondod – próbálja meg megérteni a fiatalabbik az idősebbet –, hogy bolhából elefántot csinálok?

– Nem. Én csak azt mondom, hogy van egy alapproblémád. Szerinted nem értenek meg az emberek, ezért bezárkózol. Félsz lehetőséget adni, pedig csak ezt kéne tenned. Megmagyarázni, hogy mit miért csinálsz, és máris könnyebb lenne minden.

Hansének mennie kellene, de nincs hozzá se energiája, se kedve. Találkozik ezzel az idegen, most már ismerős lánnyal, aki beszél vele, és hirtelen minden – a szó szoros értelmében minden – a feje tetejére áll. Annyira, hogy meg se tud szólalni. Hiszen mit is mondhatna? Most kezd el benne tudatosulni, hogy talán ő reagálja túl ezt az egészet. Hogy ő generál egy kisebb problémából egy még hatalmasabbat.

– Hogy-hogy ennyit tudsz erről?

– Nem csak te akarsz, meg te félsz ettől a változás dologtól, hanem más is. Szerintem ettől mindenki fél egy kicsit. Maga az elfogadás dolog nagyon nehéz. Manapság én is félek, ez az nem-elfogadás dolog mindig jelen van az életembe.

– Miért?

– A kontaklencséim miatt – vigyorog Sam.

Hanse alaposan meglepődik, hiszen Samnek egyszerűbbnél egyszerűbb, 80%-os, keserűnek nevezhető mogyoróbarna csokoládé szemei vannak, az ismeretségüktől kezdve. Hansénak eszébe se jutott volna, hogy csak kontaklencséi vannak. Akkor érti meg, miért is, mikor a lány leveszi ezeket a lencséket. Hanse szája már-már elkerekedik a nem szokványos íriszeket látván. Ugyanis az egyik halovány zöld, a másik barna.

Hanse hozzájuk akar érni, a szaruhártyához, gyengén, hogy tudja, van-e a valami tapintásbeli különbség is a két szem között. Csak nézi, bámulja, mert olyan gyönyörű, hihetetlen, mégis természetfeletti – ez nem marad meg szimplán a halandók szintjén.

– Hű.

– Tudom. Nem túl szépek.

– Ez… ez nem igaz! Csak még sosem láttam ilyen jelenséget.

Hatásszünet.

– Heterochromia.

– Mi?

– Ez a neve.

– Hű – ismétli magát Hanse.

– Én nem szeretem annyira. Olyan más vagyok ettől.

– Más?

– Ja, valami olyasmi.

Aztán a lány hihetetlen gyorsasággal pattan fel a két lábára. Hanse meglepődik valamelyest, mert túlságosan is kellemesen beszélgetnek ahhoz, hogy itt és most befejezzék a társalgást.

– Majd jössz még dohányozni? – kérdezi Sam, mikor visszateszi a kontaklencséket a szemébe.

– Nem tudom. – Hanse gondolkozik. – Nem hiszem.

– Akkor jó – Sam mosolyog, belenyugvóan a helyzetbe. Hanse felvonja a szemöldökét.

– Nem is akarsz velem találkozni többet?

–  Nem tudom – vonja meg a vállát a lány nemtörődöm módon. – Tenger vagy. Most közel engedtél magadhoz, legközelebb már nem biztos – Sam nyugodtan mondja ki ezeket a Hansét sértő szavakat, majd egy sziával búcsúzik.

Hanse is megkövülten búcsúzik, és mikor ráeszmél, hogy elbambult, belesüppedt a sértésbe, akkor jön rá, hogy a lány is eltűnt. Mikor kiér a sikátorból, ahol a rövid találkozásuk történt, nem sokkal ezelőtt, a fiú azon töpreng, hogy mi van, ha elaludt és mindez, csak álom volt.

***

Napoknak kell eltelnie, hogy Hanse újból megtanuljon élni, és elfogadni önmaga változását. Napoknak kell eltelnie úgy, hogy az a kellemes társalgás is csak később egy szimpla, egyszerű társalgás legyen. De nehéz így élni, hogy ez csak egy „társalgás” legyen, mikor az a lány sokkal többet adott, mint egy beszélgetés. De napoknak kell eltelnie ahhoz, hogy félelem nélkül élje át a szürke hétköznapokat. Sokadik nap után, mikor készen áll nem olyan hatalmasnak lenni, mint régebben, mint amilyen a társalgás előtt volt, újból, újult erővel neki tud állni valamilyen más és újabb, meg jobb zenét létrehozni. A számnak, ami a mixtape-en lesz, Heterochromia lesz a neve, mert ezt érzi helyénvalónak.

A sokadik nap után még több nap telik el, Hanse nem esik vissza a hatalmasságba, kék kontaklencsét hord, mint akkor, azon a napon, ami csak az álmában történt. De akárhányszor nézte meg eddig a cigarettás dobozát, három szál maradt neki, az utolsót az álmában szívta el.

Aztán, mikor elérkezik egy fárasztó nap, és ezen a napon fárad bele ténylegesen is az igazság keresésébe, egy fontos, koncert közeli táncpróbán kell lennie. Most nagyon nyeli a vizet, levegőkért kapkod, mikor a büféből Sejun érkezik: az arcán kétségbeesettség, és ő is ugyanúgy liheg, mint Hanse, aki mit sem értve a jó barátja viselkedéséből, kineveti őt.

– Jön!

– Ki? – kérdi Seungsik vigyorogva.

–   Ki, hát ki! Ne legyetek buták! Az új táncoktató! – Sejun rosszul van, már csak a gondolattól is. – Álljatok fel! Mit szól majd, ha…

És ebben a pillanatban, mikor kinyitódik az ajtó, Hanse azt a fiatal lányt pillantja meg az új tanár személyében, aki a hatalmasról beszélt neki. Arról a hatalmasról, ami ő volt. Aztán rájön arra is, hogy vélhetően Samantha végig tudta a nevét.