KIM NAMJOON ㅡ UNIVERZUM

univerzum | namjoon (bts); nemtelen oc/bárki | lélektan, dráma, fantasy(?), filozófia | 2107 szó | nc-17 | az óvodás kim namjoon mivel fura, ezért nem értik meg – legfőképpen azt, hogy miért dugja bele min yoongi fejét a vécékagylóba – majd megmutatja az univerzumát másik főszereplőnek

a világegyetem kora többezermilliárd év

Mindenki ezt mondja az oviban körülöttem, mikor elmúlik reggel nyolc, elmúlik az aznapi szabadidőprogram, elmúlik az ebéd-idő, a festék rászáradt már a papírra, a fiúk meg a lányok egyszerre szomorúak, visítanak és boldogak: aludni akarnak, nem pedig fogat mosni. Igazándiból a mindenki csak az idióta Kim Namjoont jelenti, aki most elindul a vécékhez (és most nem Min Yoongi fejét nyomja bele) és palotapincsi módjára követi az egyik dajkát, míg én nézem azokat a pacákat a papírlapon, sőt, bénulva és ámulva bámulom: kékek és lilák és zöldesek és egy kicsit barnásak a fehéren.

a világegyetem kora többezermilliárd év és az univerzum mindig csak egy nem pedig kettő vagy három vagy annál több mert az már multiverzum de apa azt mondta nem ide jönnek az emberek a halál után

„apa!, apa!, apa!”

Az öngyűlölet már akkor beivódott a testembe mikor a vállam aznap elkezdett fájni és millió darabra tört a szívem, mikor a plüssömet zokogva magamhoz fogtam. Az egyik óvónő egyik helyiségből a másikba, a másik a másikból az egyikbe kiabál át valami olyasmivel, hogy addig nem aludhatunk el, ameddig makulátlanra nem tisztítottuk a fogainkat.

miazamakulátlan,

kérdezem, de aztán az óvónéni azt mondja ha rossz leszek, akkor megüt. A manók egyik este azt mondták hogy minden művész valamit csinál. Például festenek. Ők írják azokat a könyveket, amikből anya a halála  

miazahalál

előtt olvasott.  A másik óvónéni az amelyiket nem szeretem, a könyökömnél fogva rángat és odaállít az idióta Kim Namjoon mellé és a mosdó elé, amelyiket ő használja. Eszembe sincs rámarkolni a fogkefére, amire már kinyomták nekem azt az undorító szagú és szagú krémet.

Egy ideig az az óvónéni akit nem szeretek és aki megrángatott engem, csak a tenyereit a csípőlapátjaira teszi ami nekem lemoshatatlan zöld. Idióta Kim Namjoon csak nagy bogárszemekkel bámul a mögöttem álló óvónénire aki megrángatott meg akit nem szeretek, aztán elmegy, hogy dolgozzunk egyedül, de mi csak fogat pucolunk nem dolgozunk, de nem mondom neki, mert nem szeretem őt.

Idióta Kim Namjoon meg mintha erre a pillanatra várt volna, még jobban megereszti az ügyes és kicsi jobb kezével a csapot, és eldugaszolja azt, hogy játsszon, és majdhogynem tele legyen a mosdóban, tele legyen az egész vízzel, mind kék, az egész. Aztán az arcát beleteszi abba a hideg meg kék vízbe, ami nem olyan kék, mint az a festéknyom ami a combjaimra került a délelőtti festés miatt.

– Mit művelsz? – kérdem tőle hangosan, hogy szinte felsikoltok, majd ő kiveszi a nedves arcát a mosdóból.

– Ha bedugom a fejemet a vízbe akkor az univerzumban leszek! – feleli irtóztatóan nagy hévvel.

– Ez butaság!  

Idióta Kim Namjoon a fejét rázza és mosolyog meg a szemeit forgatja, olyan titokzatosan, olyan gunyorosan, és én most először irigy voltam rá, hogy a vízben ennyi játékot talál, mert én soha nem hittem volna, hogy lehetséges lenne egy valóságos univerzumot találni a víz feneke alatt.

– Látod, te is olyan vagy mint az a buta Yoongi! – Bután kiölti rám a nyelvét, de én persze tudom hogy ilyet nem illik. –  Soha senki nem hisz nekem!

– Mert nincsenek univerzumok a víz alatt!  

– Te sohasem dugod a vízbe! – sikítja hangosan, és én ezt megcáfolom azzal, hogy beteszem az arcomat a vízbe, mert nem akarom, hogy neki legyen igaza és ne nekem.

Lehunyom a szemeimet és a hideg ráz, ahogyan a hideg kékség beteríti a nyakamat, meg ahogyan ezt teszi az idióta Kim Namjoon is. Eleinte csak feketeséget látok aztán csak

zuhanok,

zuhanok,

zuhanok

és

„apa!, apa!, apa!”

ezt kiabálnám, mert apa festő és ő mindig megvéd. De aztán valami történik, valami más, nem evilági, valami meseszép, valami, amitől egy nagyobb, mégis idióta Kim Namjoon kerül a szemeim elé, aki egy kicsit messzebb ül tőlem, messzebb és messzebb, pár méterre, amit én öt helyett vagy két lépésben meg tudtam tenni, vagy egyben. Nem tudom biztosra. Csak azt tudom, hogy apa nincs itt, nem fog a vászonra festeni. Csak azt tudom, hogy itt, ebben a csillagos kékben, amit ez az idióta Kim Namjoon csinált, meg tett ide, ahol ő is nagy, meg én is, teljes nyugodtság van.

a világegyetem kora többezermilliárd év és az univerzum mindig csak egy nem pedig kettő vagy három vagy annál több mert az már multiverzum de apa azt mondta nem ide jönnek az emberek a halál után hanem csak blugyblugyblugy

Nem értem amit az idióta Kim Namjoon mond a vízbe fúlva. Valamit mond, de valamit itt is, az univerzumban is mond, de itt már nagy. Hatalmas. Tekintélyelvű. Csillagszemei vannak. Szépek, és az idióta Kim Namjoon már nem idióta.

Felnőtt lett.

Vajon itt én is az vagyok?

– Igazat mondtál – suttogom neki halkan, az egyik bolygóról, a másiknak, ahol éppen ő ül.

– Igen. Tudom – volt valami tekintélyelvű a szavaiban, valami nagyképűség, de figyelmen kívül hagyom, mint a színeket apa vásznán.

– Itt mindenki felnőtt?

– Ahogy csak mások képzelik – vállat von. Mintha évszázados tapasztalattal gondolna vissza mindenre, amit eddig nyert az életéből, pedig csak hat éves, és itt mégis nagy. Mint egy kétméteres óriás a száz centi helyett. Én nem lehetek nagyobb százötven centinél.

Egy időben kezdünk fulladni, egy időben tűnik el az egész mesevilág: ő, meg én is. Lihegve kapkodunk az oxigénért, nagy szemekkel nézek Kim Namjoonra, aki újra kicsi lett, boldog, apró, velem majdhogynem egy magas. Egymásra vigyorgunk, továbbra sem ragadunk fogkefét, nem húzzuk le a vizet.

– Újra?

– Újra – mondom, és egy hatalmas nagy levegővétellel, már megint csak mind ketten azt érezzük, hogy csak

zuhanunk

zuhanunk

zuhanunk.

Most már nem kiabálok apához. Nincs miért. Tudom, hogy Kim Namjoon olyan hatalmas, kétméteres óriás, aki létrehozta ezt a csendes, nyugodt világot.

Újból a csillagos ég, a minden, mintha ránk hullana minden, mintha minden a miénk lenne. Főleg Kim Namjooné, aki ezt a világot megtalálta, rálelt. Már nem tudtam idiótának nézni. Csak azt tudtam, hogy milyen hatalmas – és most nem a másik bolygón ülve, hanem úgy, a szemeimben. Kíváncsian figyelem a mindentudó tekintetének járását az egyik bolygóról a másikra, ami végül rajtam állapodik meg. Rajtam. Meg a vásznon.

– Jó itt – mondom neki halkan, alig érthetően.

Fel sem tűnik, hogy ez nem az oviból való ruhám. Ez valami annál több, ami keveset mutat, mégis elég sokat. Egyszínű pasztel, azt hiszem, a felnőttek így mondják a valóságban, nekem is ezt kell mondanom. Pasztel. Pasztel. Furcsa, mert még soha nem használtam ezt a szót, csak most. De most muszáj, mert itt, ebben a világban én is felnőtt vagyok.

– A világegyetem kora többezermilliárd év és…

– Tudom. Mondtad már.

– Igazán? – kérdez vissza, kicsit meghökkenve. A homlokából kisimítja sötét haját, így még inkább látom a valamelyest okoskodó szemeit. – Azt hittem, rám senki sem figyel.

– Én igen, csak…

– Fura vagyok. Tudom. – Rámosolygok, de nem gúnyosan. – Ezért a világért dugtam a vécébe Min Yoongi fejét. – Felkuncogok, de ugyanúgy: nem gúnyosan. – Nekünk nincsenek barátaink.

Vállat vonok, néma szitkozódás magamban, mert fáj ettől. Nem tudom miért. Eddig nem szokott. Igyekszem beszívni az univerzum szépségét.

– Tudom. Furák vagyunk.

– Legalább az univerzum megért minket – reflektál vigyorogva a mosolygós és mindentudó szemű Kim Namjoon.

Hatásszünet. Meg akarok kérdezni tőle valamit, csak nem tudom mit. A nyelvemen, a szájamban, a szájüregemben rekednek a szavak. Kimondanám őket, csak nem tudom. Nem tudom. Én semmit sem tudok, apa mindig ezt mondja. Fel kell nőnöd az élethez – mindig ez van. Hogy kicsi vagyok, hogy soha nem leszek majd százhatvan centinél nagyobb, merthogy anya is akkora volt. Aztán tovább festett a fehér, pasztel színű vászonra, arra, amit mindig utáltam. Ócska volt, unalmas és régimódi.

– A halottak hova kerülnek? – Na, végre.

Namjoon mélyen néz rám. Szemeiben gyász, együttérzés, az empátia milliomodik foka meg a félelem.

– Mondd el – kérem kétségbeesetten, és csak azt érzem, hogy az utolsó szótagnál elvékonyodik az a hang, ami az enyém, és elcsuklik. Namjoon még mindig engem néz, lehajtja a fejét, felnőtt és nem mer rám nézni. – Mindig azt hajtogatod, hogy a te apukád mindig azt mondja, hogy az emberek nem ide jönnek a halál után.

– A mennyországba. Odamegy az összes halott. – Sírnék, de nem tudok. Már sokszor sírtam emiatt úgy is, de Namjoon szemeiben még mindig ott van minden, amit kétségbeesésnek lehet mondani. Úgy mondja ezt a két szót, mint egy gyerek, mint egy prédikátor.  

– Kár – mondom. Megkönnyebbülten sóhajt, biztos durvábbra meg rosszabbra számított. – El kéne oda mennünk.

Elfordítom a nyakamat, utat keresve a sok ezer bolygó között, hátha van egy „Mennyország” feliratú kapu. De nem látok, nem találok semmit, és a nyakam egy idő után újból fáj. Apa belemártja az ecsetet a vízbe, most zöldet tesz, nem lilát. Szép lesz, én tudom, hogy az lesz. A másik irányba fordítom a fejemet, hátha ott találok egy bejáratot. Namjoon mélyen próbál a szemeimbe nézni, én meg próbálok kiutat találni.

– Itt nincs kijárat egy másik helyre – aztán hirtelen már nem is rám néz, hanem a bőrömre. Meg akarom kérdezni, mit lát, de csak szétnyílnak az ajkai. És én se merek megszólalni. – Itt csak az univerzum van. Majd máskor körbevezetlek, én már bejártam – és nagyképűen kihúzza magát, ahogyan a szavak elhagyják a száját.

Lépéseket hallunk, és összevissza kapkodjuk a fejünket. Horkolást, meg tányércsörömpöléseket – meglepetten konstatáljuk, hogy egy eltörött, hallomásból ítéljük mindketten.

– Apukád mit szokott csinálni? – szerintem csak kíváncsiságból kérdezi, meg szűkös az idő, és ennek mindketten a tudatában vagyunk.

Festő – vallok színt.

– Ez furcsa – mondja Namjoon. Egyre hangosabbak a lépések, és mi tudjuk, hogy jönnek. Értünk. Mindjárt erőszakkal kihurcolnak minket ebből a csodavilágból, és Kim Namjoon ott fog állni előttem, a mosdó előtt. Ennyi a felnőtt-lét.

– Miért?

Kiabálás

mitképzeltektimagatokrólirányonnan

a másik világból. De én addig nem akarok innen mozdulni, a bolygóról, ameddig Namjoon el nem mondja, hogy mit tud. Mert amit ő tud, azt nekem tudnom kell. Mint például ezt az univerzumot, ami mindentől, még a gonosz, furcsátlan óvónénitől is megvéd minket.

– Nálunk ezt máshogyan mondják.

– Hogy? – Aztán csak

zuhanok

zuhanok

zuhanok..

„namjoon! namjoon! namjoon!”

Ha az ő nevét kiabálom, benne kapaszkodhatok. Talán.

Erőteljes koppanás, vissza a valóságba, az óvónéni lehúzza a vizet, de most nem az, amelyiket utálok, meg aki megrángatott az előbb. A másik, akit eddig szerettem. A kezünkbe nyomja a saját mintás meg jellel ellátott törölközőt, de az az idióta, aki nem idióta, csak már furcsa Kim Namjoon mosolyog, mint én. Nem mondjuk az óvó néninek, hogy nem mostunk fogat, mert azt egyikünk sem szereti.

Még mindig fáj a nyakam. A combom köze. A vállam. És ezt mind-mind látta a furcsa Kim Namjoon. Csak ő. Senki sem tud róla, csak ő.

Az óvó néni kitessékel minket, az ágyba, már mindenki alszik és horkol, a mi alvóhelyünket pedig most egymás mellé tették, lehúzzuk a cipőnket. Még mindig várom Kim Namjoon válaszát, valamit motyog az orra alatt, egy komoly dolgot, aztán rákérdezek. Elfúló hangon válaszol Kim Namjoon, ahogyan eldőlünk az ágyon: én az enyémben, ő az övében. Egy tizedmásodpercre ettől a szótól igazán felnőttnek tűnik, míg én mihaszna, értetlen és buta gyereknek:

– Családon belüli erőszak. – Kim Namjoon lehunyja a szemeit. – Így. Így mondják otthon.

miazacsaládonbelülierőszak